Még egyszer, utoljára Bécsről...

...akkor hát lássuk.

Az egész Paul Ankával kezdődött, az első egyedüli estém Bécsben. A hatalmas filmvászonról a sármos, az elegáns, az örök ifjú, a swing ünnepelt sztárja mosolygott és csak kérlelte Dianat, hogy maradjon mellette, én pedig ültem lent a vászon előtt az őszes hajú rajongói táborban és próbáltam elképzelni az elkövetkező évemet, én mint a bécsi lány, miként fogok helytállni, vajon milyen lesz egy év múlva újra Paul Ankával.
A második estére is jól emlékszem, már akkor a búcsú fájdalmas érzése kerített hatalmába és akkor még nem sejtettem, hogy ez, az egy év múlva feltörő ,a város iránt kialakult hiányérzetem előrevetítése. Csak sétáltam a Grabenen egyedül, a lágy kora őszi szél a kibomló hajtincseimet az arcomba fújta, és egy magányos csellista játszotta a "Time to say goodby-t", akkor, ott ,az utca zaját nem lehetett hallani, csak a szívbemarkoló akkordokat, hirtelen könnybe lábadt a szemem.

Szeptember 8. Az első munkanapom. Izgatott voltam, eufórikus hangulatban szürcsöltem a kávémat. Aztán elfoglaltam a helyem, mosolyogva és nagyon félénken bemutatkoztam a kollégáknak, próbáltam a tekintetekből leszűrni, hogy vajon ki mit gondol, de bizonyára a szakmai kimértségből adódóan, inkább diplomatikus mosoly mögé rejtett üdvözlő, Isten hozott, sok sikert (igazából semmitmondó) szavakat kaptam.

Elkezdődött a mese a bécsi erdőből és mert minden kezdet nehéz, az első néhány nap pokoli volt. Nem találtam a helyem, hiába volt saját székem, asztalom, lakásom... nem éreztem a magaménak, hiába ébredtem szomorúan, sohasem kaptam egy igazi mosolyt. A legszebb pillanatok az őszi napfényben értek a Ringen, vagy a múzeumokban, ott pihentem ki a magány és zárkózottság kínzó perceit. Olyankor örültem a színeknek, az illatoknak, a művészetnek, Klimtnek és reméltem, hogy azért még vannak érzéseim. A legjobban mindig a Budapestre hazaérkezést vártam, és azt hogy várnak. A legszörnyűbb pedig mindig a Bécsbe hazaérkezés volt, itt sosem vártak.
Aztán volt itt minden, vasutas sztrájk, cupp-parádék, majd beköszöntött a tél, újabb illatok, újabb fények, puncs-mámor, hóesés és magány...

Majd, úgy február környékén betört az életembe egy szövetséges, felrázott, felkavart és seprűnyélbe énekelte, hogy "I was born to love you"! Elkezdtem élni, látni, csodálni, megcsodálni, ismerkedni és felismerni Bécset és saját magamat.
Rájöttem, hogy a zárt közösséget is be lehet törni, és meg lehet nyitni, aminek persze megvan a maga hátránya, mert mint mindenütt, itt is azonnali céltáblát szolgáltat az ember a rossz indulatú pletykáknak, de kellő odafigyeléssel ezeket kordában lehet tartani, vagy egyszerűen csak nem kell róla tudomást venni.
Így szép lassan kinyílt előttem mindenki, voltak éjszakába nyúló pingpong partyk, volt spontán lánybúcsúm (a spontán "félhivatalos" esküvőm előtt), volt hajnalig tartó borozgatás és tequilázás, aztán jött a nyár. Izzasztó kánikula, a rokokó kályha és a hatalmas festmények helyett jól jött volna egy hűsítő medence, vagy a modern kor hangulatát idéző légkondicionáló berendezés. Végül még rátettünk egy lapáttal és a szerb-magyar vízilabda meccset bámultuk a képernyő előtt a legnagyobb forróságban. Aztán táncoltunk a Volksgartenben, sütkéreztünk a Kahlenbergen, élveztük a kilátást a Riesenradról, sikítottunk a Praterben és énekeltük Paul Ankával a My wayt a bowle-mámoros éjszakában...

Borús nap volt, hűvös és ködös, sírt a város, ott hagytam...
Így nem mehetek el, így nem, csak még egyszer, csak még egyszer utoljára... így kaptam egy jutalomjátékot egy ráadást.
Néhány nappal később a hajnali fényben végül elbúcsúztam Bécstől és mosolyogtam, ezúttal ott vártak és itt nem...

Ez volt az utolsó walzer, az utolsó tánc... túléltük?

Túl.

Ráadás

Ülök a gép előtt, a kurzor sürgetve villog... írj már!!!!

De nem tudok, annyira cikáznak fejemben a gondolatok, az emlékek...

Írjak az utolsó kora őszi napfényről a Ringen, az utolsó Mariahilfer Strasse-i forgatagról, az utolsó schönbrunni pillantásról?

Még egyszer, utoljára Bécsről...

Szép volt a tánc...

...szép, hogy túléltük!

A minap összepakoltam Bécset, a képeket, az illatot, az érzést kb 8 különböző nagyságú táskába. Aztán a hideg északi széllel elrepültem haza.
Most itthon kiteszem a képeket, az illatok már csak a pulóveremben, az érzés pedig a szívemben, ahol Bécsnek örök helye van.

"Szép volt a tánc, szép, hogy túléltük, a legjobb dolgoknak mindig rosszkor van végük!"
/T.E.: Utolsó tánc/

Miniszabi után...

...itt a búcsú ideje.
Megint enyém volt egy egész hét, a jól megérdemelt, a kedves , a féltett... és meglehetősen aktív pihenés. De még mielőtt elhagytam a múlt héten Bécset, itt járt a drága rokonság egy kisebb szelete, két felnőtt és négy gyermek. Mondhatni, egy péntek délután erejéig felpezsdült az élet a bécsi magyar nagykövetségen. Utána pedig irány a Práter... az osztrákok legalább annyira extrém módon tudnak adrenalint csempészni az ember zsigereibe. Sőt annyira megtetszett a dolog, hogy szombat délután Herzallerliebstemmel is visszatértünk a bécsi vidámparkba.
Előtte sütkéreztünk a Kahlenbergen egy hatalmas adag Eiskaffee társaságában és gyönyörködtünk a lábunk előtt heverő városban. Ebédre az elmaradhatatlan igazi Wiener Schnitzel, ami alatt eltűnik a tányér, hozzá egy g'sprizt, na és akkor meg sem álltunk a Riesenradig.
A világ egyik legismertebb óriáskerekén megtett körutazás életre szóló élményt nyújt, és természetesen egy ilyen vidámparkban a bennünk szunnyadó gyermeteg hajalmot sem lehet elnyomni, ezért gyorsan fel is ültünk néhány őrült pörgős, forgós, hullámzós, vizezős vonatra. Az estét a Rathausplatzon egész nyáron tartó Filmfestiválon egy pohár Bowle-val fejeltük meg. Azt hiszem kiváló nap volt.

Főleg, hogy utána kezdődhetett a "Balaton rpartyzás". Nálunk ez idén a következő felállásban zajlott, egyik nap 86km-es Boglát-Badacsony túra, este bornapok és a zamatos Chardonnay, aztán pihenő Chardonnay, majd 136km-es Boglár-Badacsony túra és lényegében 50 km híján meg is van a Balaton körüli, aztán persze Chardonnay.
Aztán vége lett a miniszabinak, irány Bécs... az utolsó hét.

Tegnap múzeumba voltam, a régóta vágyott szecessziós múzeumban, ami még kimaradt, kipipálva.
A listám pedig nem hogy csökkenne, most jövök csak rá, még mennyi mindent nem láttam, pedig mennyi mindent igen.
Azt hiszem Bécset nem lehet hiányérzet nélkül itt hagyni, már csak ezért sem, mert az év bármely évszakában egy hosszú séta a Ringen felejthetetlen és megunhatatlan.
No és ott vannak azok a hangulatos, lócitromszagú fiákerek, amikből kibámulva az ember felfedezheti az igazi Bécset... és ott vannak a múzeumok, a Burg, a Naschmarkt, Schönbrunn, Sissi, Klimt...
... és természetesen az örök, a Wiener Walzer.

Barcelona kontra Manchester United 1:0

Be kell lássam, ez a blogírás nem nekem való. Nem mintha gondolathiányban szenvednék, vagy esetleg eseménytelen lenne az életem, csak az baj, hogy mire ide jutok a monitor elé, már elszáll az ihlet. Pedig annyi mindenről akartam írni az elmúlt (lassan) két hónapban. Csak pár mondat elég lett volna, barátokról, barátságról, az elmúlásról, arról a pontról, ami meghatározza egy utazás végét, napsütésről, a jó időről.

De ma inkább a passzív sport a legaktuálisabb. Lévén, h nem sokára itt a "bikini-szezon" az ember megpróbálja a lehetetlent, a hideg téli hónapokban felszedett kilókat leadni. Erre az egyik már régóta bevált módszer a sportolás. Persze ezt sokféleképp lehet űzni. Én ugyan ma mindent megpróbáltam, elővettem a rábeszélőkészségemet, ami eddig sosem hagyott cserben, de ma be kell lássam legyőzött a BL döntő. Nem tartom magam nagy foci rajongónak az EB és VB meccseket megnézem, néha még drukkolok is egy-egy csapatnak, de ennél többet soha. A kedves bécsi kollegák mégis a passzív sportolást választották, úgy tűnik a pingpongasztal körüli rohangálás és leizzadás már divatja múlt. Így történt tehát, hogy ma este én is bekapcsoltam a tv-t és próbálom így a döntöre képbe hozni magam. És hogy melyik csapatnak drukkolok? Hát a kék pirosnak, mert azoknak szép színes a ruhájuk:)

(Na jó az a Barcelona és ők vezetnek félidőben egy nullra. Elvégre ha már a sportnak ezen változata jutott ma estére, legalább had legyen egy kis sikerélményem.;))

Megérkezett...

Le a télikabáttal, szekrénybe a csizmával, kesztyű sapka sál pihenőre, helyette napszemüveg, lenge ing, nyári kiscipő, csak egy leheletnyi kardigán, ami a hosszú sétában a tűző napsütésben csak derékmelegítőnek tart velünk. Elkezdődött és most már óhatatlanul és végérvényesen is megérkezett a várva várt, a vágyott, az állandó kérdéseink tárgyát képező napsütés, virág és lócitrom szag, az enyhe csiklandozó szellő, megindultak a rügyek, elkezdődött a tavasz. Itt Bécsben is érezhetően megváltozott a világ, a garázsból kigördültek a téli álmot alvó nyári autók, porschek, jaguárok persze szigorúan tető nélkül, és újra az utca köveit koptatja Bécs elengedhetetlen és kizárólagos védjegye, a fiáker. Továbbá hemzseg a város a szabadtéri programoktól, itt a Rathaus Platzon például Montain bike fesztivál volt, aminek különösen az én Herzallerliebstem örült és persze az ő csillogó szemei engem is igazán boldoggá tettek:))) (ezt csak neked huligán!). Ja és olyan bringát láttam... (Ezt pedig neked Hoolijuli:)))).
De nem csak élet- hanem a múzeumlátogatási kedvünk is visszatért és mivel hétvégi vendégeim művészetkedvelők mi több maguk is a művész világ népes táborát erősítik, az általuk felállított választékból közös döntés alapján ezúttal egy fotókiállítás látogatói voltunk.
A karlsplatzi Wien Museum amerikai fotósok képeiből készített egy összeállítást Big City címmel. A kiállítás az 1940-es és 1980-as évek közötti New York pezsgő, dinamikus, szabad életéből mutat pillanatképeket, olyan neves művészek lencséiből, mint Diane Arbus, Saul Leiter vagy Joel Meyerowitz. Ebben az úgy nevezett Street Photographyban egy olyan modern-városi költészet nyilvánul meg, ami radikális újítást hozott a képi nyelvben. A városi lét energiáját és ritmusát vegyíti a képekben, mely visszaadja a folytonosan mozgó áradatot, az állandó változást és fókuszba állítja a szociális ellentéteket.
Ez megint csak egy kedvcsináló volt, olyanoknak, akiket érdekel a művészet és a fotózás persze csak amatőr szinten. Mert akik az effajta hírek és kiállítások iránt érdeklődnek azoknak figyelmébe ajánlom ezt a honlapot mert itt mindig értesülhet az aktuális kiállításokról, hozzászólhat, böngészhet... na ez meg egy kis reklám volt.

A Ring lassan rózsaszínben pompázik, a Volksgarten tele nyíló virágokkal... ennél több kedvcsinálót????

Kora tavasz hóeséssel

Rendben, vettem a lapot!!!! Olvasószámláló és pöttyök ide vagy oda, ha nem írok semmit, akkor nincs mit olvasni, így aztán várhatom, hogy gyarapodjanak a "cserkók".
Tegnap sétálni indultam, jobban mondva csak a BIPA-ba (az itteni drogéria) tartottam és ezt láttam:

Sajnos a kép nem sikerült annyira jól, mint amennyire lenyűgöző látványt nyújtott, de a lényeg, a Stephans Dom egy kora tavaszi naplementében, az ég (nagyjából) tiszta volt, a nap sütött, mosolyogtam, végre ITT A TAVASZ!!!!
...

Aztán néhány órával később villámlott, dörgött egy hatalmasat és elkezdett szakadni a HÓ!!!!

Úgy látszik még sincs tavasz.

De magáért az élményért megérte!:)

Pöttyök

Kedves Olvasóim, új külsővel jelentkezik Bécs!!!!
S mivel a kommentek alapján nem tudom felméreni, hogy pontosan hány érdeklődője is van a naplómnak, feltettem egy cserkós számlálót, úgyh semmi kényszer, csak olvasgassatok :)

Alles Walzer!

Most, hogy itt Bécsben is beköszöntöttek a sanyarú böjti napok, egy kis nosztalgiából felidézem az itteni báli időszak egyik meghatározó eseményét. Természetesen nem másról lesz szó, mint arról a csodálatos táncos mulatságról, amikor a férfiak frakkot vagy szmokingot öltenek, a nők fényes, csillogó, szivárvány színekben pompázó földig érő ruhába bújnak, előveszik a táncos topánt és hajnalig táncolják a díszes termekben a walzert. Nem volt ez másképp nálunk sem, hiszen az osztrák főváros egyik híres és nívós báljának ad otthont a követség immáron sokadik alkalommal. Ezúttal viszont jómagam is a bálozók népes táborát erősítettem félig a szakma kívánta így, félig pedig mint vendég voltam jelen. Komoly fejtörést okozott természetesen a ruhaválasztás (mint mostanában elég gyakran lsd. esküvői ruha), és ismét nem a választék hiánya jelentett gondot, inkább a ruhák értéke. Sajnos nem vagyok gyakori bálozó, így gondolnom kellett arra is, hogy a táncos hacuka a későbbiekben is jó szolgálatot tegyen és ne porosodjon a szekrény alján. Végül az elegáns feketénél maradtam (fekete földig érő szoknya, fekete felsővel és piros kiegészítőkkel). Mondván (remélhetőleg) a fehéret az ősz folyamán viselek majd. Az est, mint minden bál nyitótánccal indult és mi más is lehetett volna ez a keringő fővárosában , mint az örök és csodálatos wiener walzer :) A táncosok között voltak első bálozók, jószerivel korombeliek, másoknak pedig már magától járta a cipellő a táncot. De a korosztályhoz méltóan nemcsak a polka és a keringő volt terítéken, külön teremben diszkó zene szólt, a sörsátorban pedig jazz, twist és mulatós egyvelegre lehtett ropni.

Habár a császár korabeli bálok hangulatát csak részben lehetett fellelni a remek mulatság volt volt, így a következő táncos esten az én cípőm is magától fogja járni a saját táncát.

We are the champions...

Bécs megetelt élettel. Egy hétig teljesen más színben láttam a világot, nem a megszokott monotonság, az egyedüli étekzések, az esti unalomüző dvd-zés, amikor a nap fénypontja, ha kiszaladhatok a közeli élelmiszerboltba.
Nem, az elmúlt napok az önfeledt kacagásról, az éjszakába nyúló beszélgetésekről, a végig bőgött szerelmes filmekről, a habos kakaóról szóltak.
Az osztrák főváros tehát mind amellett, hogy gyönyörű ősszel, meseszerű karácsonykor, még így a tél végi szürke, lehangolt hétköznapokban is képes arra, hogy magával ragadja, kiszakítsa fásultságából lakóit.

Ehhez persze szükség van egy őrült Queen rajongóra, néhány mikrofon- pótlóra és persze a szédületes Freddy Mercurira!!!

Urbino doktor, Hebrentsch kisasszony, és dancing queen...

Érdekes kérdést "szegezett" nekem drága rokonom, barátom, blogos (és lelki) társam,Pjulcsy nem minden hátsó szándék nélkül, ezért akármennyire is kell törnöm a fejem, nem hagyhatom megválaszolatlanul.

Tehát a játék első fele: sorolj fel 5 könyvet, melyeket az elmúlt évben olvastál.
Bevallom már délután láttam, hogy mi a feladatom, megnéztem más blogolót milyen műveket sorolt fel és kíváncsi lettem volna mennyi ideig tartott feleleveníteni a 2008-as könyvélményeket. Aztán rájöttem, hosszas gyötrődés után, hogy az én esetemben a tavalyi évben az olvasás kevésbé a kikapcsolódást szolgálta, mert júniusig diplomamunkát írtam és államvizsgára készültem, az ahhoz felhasznált szakirodalmat pedig most inkább nem részletezném, mert nem szeretném elriasztani az "internetes naplóm" lelkes olvasóit.
Tehát csak félévben gondolkodom:) így csak négy könyvet tudok felsorolni.
A nyarat Gabriel Garcia Márquez: Szerelem a kolera idején című könyvével kezdtem, aztán Marian Keyes: Unter der Decke (nem tudom a magyar címét),
Tolvaly Ferenc: El Camino
és elkezdetem és jelen pillanatban is Truman Capote: Álom luxuskivitelben-t olvasom, elbeszélések, kisregények.
Emellett rengeteg rengeteg eskövős magazint!!!!!!:))))

A játék második felében pedig filmeket kell írnom. Talán valamivel egyszerűbb... vagy talán mégsem... nem azt hiszem ezeket még nehezebb összeszedni...ajjajjj

Moziban???? Jaj igen, rengeteget voltunk moziban, mert én ugyan nem hiszek ezekben a játékokban, de tavaly mindenféle honlapon beneveztem mindenféle filmes játékra és csaknem havonta moziba jártunk, mert számomra is hihehtetlen volt, de nyertem. El kell mesélnem az első alkalmat, amikor is a Petőfi Rádió hírdetett játékot a én meg brahiból beküldtem interneten, fogalmam sem volt milyen filmről van szó. Néhány nap múlva telefonáltak, hogy nyertem és így néztük meg a Juno című filmet. Aztán megint nyertem, azt hiszem origo filmklubbal és így láttam a Narnia krónikái 2-t. Sőt így láttam a Távolság íze című filmet is.
Na de azért nem mindig ragyogott fejünk felett a szerencse csillaga, de kedvünket nem szegte az sem ha nem nyertünk, azért csak eljutottam így is a moziba. Jót nevettünk és sírtunk kispajtásommal a Sex és New Yorkon és fergetegeset roptunk (ülve) a Mamma mia-n.:))))
És ezek csak a mozik. Legutóbbi filmem és nagy kedvencem, az elragadó és bájos Audrey Hepburn és az Álom luxuskivitelben.

Jók ezek a játékok (nem csak azért, mert ráveszem magam, hogy írjak a blogomra) mert legalább átéljük kicsit újra azt az élményt, amiért kezünkbe vettük azt a bizonyos könyvet, vagy amiért elmentünk a moziba vagy amelyért leültünk a tv elé.
Most megyek és megnézem, hogy a "hol a cica? Cica, cica, cicaaaa...!!!"
(Játék: melyik film végén hangzott el ez a kiáltás?);)

Becsúszás...

Újra Bécsben.
Egy fergeteges bandázós, bólézós, táncolós, virsilizős szilveszterrel, ahogy erre felé mondják, becsúsztunk az új évbe. Legyen mindenkinek egyaz eddigieknél sokkal boldogabb, szerencsésebb, vidámabb 2009-es éve!!!!
És aki még nem tette volna meg, annak GUTEN RUTSCH INS NEUJAHR!!!!

Heimkehr

Jelentem ma megittam az utolsó pohár Glühweint, vettem egy zacskó frissen pörkölt mandulát és mélyen beleszippantottam az édes fahéjas illatba. Mindezekkel feltöltve holnap végre hazamegyek, hogy minden kedves családtagommal, barátommal, pajtásommal együtt ünnepelhessek.

Addig is tschüßi Wien, pápá und Frohe Weihnachten!

Sztrájk, avagy a távolság relatív

Még sohasem tapasztaltam a MÁV hatalmát a saját bőrömön ennyire, mint ma. Persze már máskor is volt sztrájk, még "gondtalan" egyetemi éveim alatt, de akkor irány a Volán (amúgy is a buszt részesítettem előnyben, tekintve, h kb 2 percre laktam a buszmegállótól), ahol jó esteben még mentesítő járotot is indítottak. Ilyenkor egészen különleges útvonalon jutottam el az egyetemre, gyönyörködve Pilis csodálatos dombjaiban. De ha az sem ment, akkor egyszerűen csak, igazán szomorúan és hihetetlenül letörve tudomásul kellett vennem, hogy nincs mit tenni, aznap kihagyom az iskolát. De azok a bizonyos "gondtalan" diákévek (és csak azért kapott "-t a gondtalan szó, mert akkoriban közel sem tűntek gondtalannak, ma már persze másképp látom) véget értek, komoly, felelősségteljes munkám van, és bizonyos számú szabadnap, amelyek így feletébb értékesek és holmi MÁV Sztrájkra nem fogok pazarolni ezekből a kincsekből. (pláne így, hogy épp egy miniszabiról jövök vissza)
Reggel tehát bejelentették, h sztrájk lesz, ami zömében a K-i országrészt érinti, fellélegezhetek, mert én Nyugatra tartok. Aztán néhány óra múlva tudatták a lakossággal, h 6-tól egész országra kiterjedő munkabeszűntetés lesz. Elkezdtünk aggódni. Lázas telefonálgatás az ügyfélszolgáltokra (busz, vonat) természetesen foglaltak voltak. Irány a Kelenföld délután fél4-kor. Az információs pultnál nem sokat tudtak mondani, azzal bíztattak, h a nemzetközi járatok általában végig mennek... hahaha persze ha egyáltalán elindulnak. Nem baj vegyünk jegyet, legfeljebb visszaváltjuk. Nahát és mekkora mázli, akad még olcsó jegy, ebből a megrögzött optimista, mint éééén, mire következtet: de jó, így biztos lesz helyem!!!! Na jó, azért kérdezzük meg azt a buszt. Irány a Népliget, tömegek pérselődnek fel a buszokra... esélytelen, na nem ezért, hanem mert háromnegyed 4-kor bezárt a nemzetközi jegypénztár. Innentől bízunk a jó szerencsében.
18:12 gyerünk a Kelenföldre, szülőktöl telefon, siessünk a vonat kiírva, tehát megy.
Elkéstünk, mire kiértünk 18:15-re már nem volt kiírva. Az információs táblák sötétek, a hangosbemondó elnémul, a pályaudavoran megáll az élet, a beérkező vonatokról leeszállítják az utasokat, ennyi volt.
Nincs mit tenni, kis családommal kocsiba vágtuk magunkat és röpke 2 óra alatt kint is voltunk.

Így érkeztem ki ma, ezüst vasárnapon Bécsbe...

Cupp-parádé a peronon

Kiküldetésem előtti hetekben mindenki azt sulykolta belém, légy nagyon figyelmes, járj nyitott szemmel, nyitott füllel, hogy minél többet tanulhass. Ezen képességeimet olyannyira sikerült kifejlesztenem, hogy valóban olyan dolgokat is észreveszek, meghallok amiket ezelőtt nem. Ilyen például a vasárnap esti cupp-parádé.
Ki ne ismerné és elsősorban a "hétvégi párokra" gondolok, azokat a szörnyű, szörnyű utolsó perceket, amelyek a vonat indulása előtt úgy elröppenek, hogy alig van idő a fájdalmas búcsúzásra. Herzallerliebstém és én, kapcsolatunk hajnalán magunk is a hétvégi párok népes táborát erősítettük és most néhány év boldog közös háztartás után most ismét ide kell, hogy soroljuk magunkat.
Vasárnap este irány a Westbahnhof és cupp-party... Vannak olyanok, akik riszkírozva, hogy a nagy cuppogásba belefeledkezve lekésik a vonatot a peronon cuppognak, van, ahol az egyik fél görnyedve félig a vonatajtóból csücsörítve hajol kedveshez, aki lábújjhegyen állva nyújtozik fel, hogy elérje a cuppot. Vagyunk mi, akiknek már van utolsó cupp-ja, még egy cupp és jó éjszakát, még egy és jó reggelt, megyek kávézni, még egy cupp és indulok a munkába, egy utolsó cupp és felszállok a vonatra, így van idő, hogy az utolsó perceket olyan fontos dolgok megbeszélésére fodítsuk, mint befizetted a számlát, kitakarítottad a békákat... De a körülöttünk lévők még igencsak kezdők, mert a nagy cuppogástól alig hallottuk egymás hangját, ezért inkább csak álltunk szemben egymással, Ő fent a vonaton én lent a peronon és vigyorogtunk.
Cupp cupp cupp és pufff, az ajtók becsukódnak, a vonat kigördül és ott maradunk mi, a másik fél... Hirtelen kitódul a cuppoktól bent rekedt levegő, mély sóhaj és elindulunk, egyedül, magányosan, számoljuk a napokat még egy hét, még hat nap, még öt, még négy, még három, még kettő, még egy... és cupp cupp!!!!

Van Gogh és az ő Napraforgói

A minap az én Herzallerliebst-ém (M.K. után szabadon) itt járt nálam az osztrák fővárosban és a szombati Shopping-Tag után úgy döntöttünk a mai napot a kultúrának, művészetnek szenteljük.
Így ellátogattunk a híres Albertina Múzeumba, ahol az idei ősz szenzációja a hatalmas Van Gogh kiállítás. A művész közel 140 képében gyönyörködhet az ember a kezdeti periódustól, egészen a szanatórimban készült művekig.
Első találkozásom Van Goghgal kb 15 évvel ezelőtt történt, amikor elkezdődött a "gyerek" (azaz én) kék-korszakom, ahogy a szüleim emlegették és rendíthetelenül kiálltam a kék falszín mellett, így hosszas meggyőzés után, mert azért az mindg is ment, végül csak a tiszt ég színeiben pompázott a szobám, csaknem 10 évig. Persze drága, kedves felmenőim mindent megtettek, hogy melegebbé és meghittebbé tegyék a kicsiny birodalmamat, ezért az egyik lakberendezési áruházban szert tettünk egy hatalmas "poszterra", amely közevetlenül az ágyam felett lógott. Akkor még fogalmam sem volt az izmusokról, Van Gogh-ról pedig pláne nem. Egyszerűen csak minden este úgy aludtam el, hogy a képben gyönyörködtem, a fantasztikus színekben, a hangulatában és így fedeztem fel képet egyre jobban, egészen az apró részletekig és kezdtem beleszerelmesedni. Egyébként a kép az Éjjeli kávézó címet viseli.
Aztán egy kedves rokonom (BHCSRO), akit nem mondanék művészet barátnak, inkább sokkal többnek annál, valaki akinek az élete a művészet, története és jelene, megismerése és felismerése, elfogadása és elfogadtatása, szóval ez a rokon volt, akinek a révén rengeteget tanultam az élet ezen tudmonyágáról. (Az ő falán egyébként a Van Gogh hálószobája című kép volt). Így kerültem közvetlen "barátságba" a fény festőivel.
Az impresszionisták sokáig lenyügöztek, és még lenyűgöznek mai napig. A kiállítás is gyönyörű volt, mégis azt kell hogy mondjam és nem tudom, hogy a tényleg a hely szelleme, vagy inkább életem ezen életszakasza ami ezt kihozza belőlem, de úgy érzem, Van Gogh az örök, de Klimt a jelen legnagyobb kedvencem.

Kedves Olvasó(i)m!
Örülök, ha erre tévedtek, de kérlek benneteket, ha már itt jártok, legalább néhány szóban tudassátok ezt velem, vagy elég csak egy pipa, h ok, ez is megvolt.
Drága pajtásom a szigetországból is felhívta a blogolók figyelmét, h tessék kommentelni, kommentelni, kommentelni...Neki bejött!!!

A Csók

Én, mint amatőr művészet barát sosem ástam bele magam igazán egyik stílusirányzatba sem, így eddig legnagyobb hatást az impresszionisták és főképp Van Gogh tette rám. A sors különös fintora, hogy épp most van Van Gogh kiállítás Bécsben. Persze magától értetődő lenne, futni és az első adandó alkalommal megnézni a képeit, itt helyben. De mostanság, nem tudom, hogy a hely szelleme, vagy az idei ősz, vagy hogy az első múzeumlátogatásom itt Bécsben a Leopold Múzeumban volt, tett rám ekkora hatást, de teljesen magával ragadnak Klimt művei. És láss csodát, bizony januárig Sonderausstellung van a Belvederben, Gustav Klimt und die Kunstschau címmel. Itt sorakoznak fel a bécsi szeccesszió megahatározó alakjai, természetesen Klimttel az élén, olyan neves festők, mint Schiele, Kokoschka, Moll, ezek művei mellett számos egyéb grafika, poszter és szobor is látható. Csak néhány szó a kiállításról. 1908-ban került bemutatásra a kiállítás, Kunstschau néven, amelyen Klimt által létrehozott művészcsoport alkotásai kerültek bemutatásra. Ennek 100. évfordulója alkalmából a híres Belvedere újra életre hívta a századforduló bécsi művészet nagyjait. A legélvezetesebb és egyben legnagyobb csalódást okozó terem a Klimt szoba volt, amelyet mepróbáltak korhűen szecessziós díszítésekel felruházni, azonban a néhány kiállított kép közül csak 4 volt eredetiben látható a többiről fénykép illetve skizzek voltak kitéve. A legcsodálatosabb viszont és egyben a kedvenc képem a Csók. Eredetiben, teljes nagyságában csak álltam előtte hosszú percekig és bámultam. Leírhatatlan, elmondhatatlam, a színek, a kontúrok a vonalvezetés, nem mennék bele mélyebben, mert nem az én dolgom, hogy elemezzem, én csak az élményt tudom átadni... De inkább megmutatom a képet, hátha sikerül másban is hasonló érzéseket kelteni.



A hatás egészen hazáig kísért, végig sétáltam a Ringen, az őszi napsütésben és a gyönyörű színkavalkádban...

Egy hosszú hosszú hét, avagy gondolatok a hangyákról

A héten nagyjából ez az első nap, hogy még éjfél előtt itthon vagyok... és neeeeem, véget értek a boldog diák évek, a bulizós, rongyosra táncolt cípős, a sok ugrálástól leizzadt sminkes korszak. Ezúttal csak a munka a munka a munka... Egy nagyszabású rendezvény vészesen közelgő időpontja, ami a héten éjszakázásra kényszerített, mellette három másik fogadás zajlott, így egyet mondhatok, itt Bécsben nem unatkozom. De ennek ellenére, hogy már hét közepén csak a Verlängertes tud ébren tartani, és csütörtöktől nehézséget okoz a saját nevemet kimondani, élvezem a dolgot, pörgök ezerrel.
Így péntekre pedig teljesen a padlóra kerülök, próbálok összeszedni néhány értelmes gondolatot.
Szakmai titkokat nem árulhatok el, ezért az jutott eszembe, hogy írok néhány sort a hangyáimról, mert nem élek ám egyedeül, de nem ám! Legalább tíz bolynyi fáraó hangyával küzdöttem meg az első egy hónapban, de kezdem feladni. A lakást különböző helyeken diszkréten elhelyezett, zöld színű hangya csapda ékesíti. Sőt, egy külön, a fáraóhangyákra specializlódott vegyszert is bevetettem már, mondanom sem kell, a kis élősködök röhögnek a markukban. Úgyhogy írnék pár sort arról, hogy miért van a hangyáknak több joguk mint nekem. De közben eszembe jutott, hogy ily hasonló gondolatmenetem már az egyetemi évek alatt megbukott, amikor kedvenc érveléstechnika tanáromnak, a "Miért van a legyeknek több joguk, mint a kutyáknak?" (v vmi hasonló címmel) kellett filozófikus eszmefuttatást végezni.

Maradjunk tehát annyiban, hogy ez nagyon hosszú és fárasztó hét volt.

Az otthon itt van

Az imént még volt két percem, hogy ne holnap azaz hétfő legyen. De sajnos elszaladt ez a kettő is, így íme egy újabb hét!!!

Az első nap, amikor egyedül voltam Bécsben, gyönyörű, napsütéses idő volt, róttam a Ringet egészen a Museumquartierig. Miközben élveztem a forró levegőt, azon gondolkodtam milyen gyönyörű ez a város és vajon mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy azt mondhassam, otthon vagyok. Hány nap, hét esetleg hónap után érzem, hogy befogadott a város és viszont.
Magam sem gondoltam, hogy ilyen hamar bekövetkezik ez az állapot, de a múlt héten, tehát mindössze három hét után, és erre az én biG-em hívta fel a figyelmemet, úgy emelgettem Bécset, mint az "OTTHON". ÉN sem vettem észre, hogy egyszer csak vadul magyarázom G-nek, hogy majd otthon így, meg otthon úgy, kb ekkor érek HAZA, majd hívlak stb. Mosolyogva nézett rám és egyben persze kérdőn is: akkor most Bécs az otthon?
Ezen azóta is gondolkodom: Hiszen nincs is jobb érzés, mint megérkezni, legyen az magyar vagy osztrák terület. Persze, ez az utazás végét jelenti, na de ki az, aki ne a megérkezésnek örülne a legjobban, hiszen azért indulunk el. A hangsúly szerintem a megérkezés mikéntjén van.
Mert lehet, hogy itt is OTTHON vagyok és Magyarországon is OTTHON vagyok, de megérkezni mindenképp jobb úgy, hogy várnak. Ma mikor leszálltam Wien Westbahnhofon nem várt senki, nincs meg az a pillanat, amikor megállsz csak egy percre és örülsz, hogy megérkeztél.
Ez a különbség Itthon és Otthon között. Itthon az apró után kutatok, hogy tudjak jegyet venni, Otthon már kilométerekkel előbb kiállok az ajtóba, hogy minél hamarabb láthassam azokat akik várnak rám és, hogy tudjam, megérkeztem.

Néhány megjegyzés:
Julcsinak, a lelkes olvasómnak, köszönöm a bátorítást!!! Nagyon hiányoztok!!!

És Zsirkának, mivel elszaladt a két perc és azóta sokkal több is, az Isten éltessen sokáig a születésnapodon!!!