A téma, a központi szereplője az elkövetkező két posztnak pedig nem más, mint az OTTHON, s hogy miért is...
Tulajdonképpen az egész bő másfél évvel ezelőtt kezdődött, amikor is drága jó felmenőim elhatároztak, hogy ők már pedig elköltöznek.
A helyzet komolyságát pedig az is jelezte, hogy több ingatlan portálon is közzé tették a szigorúan őrzött kis birodalmukat. Nagy lendülettel jelentkezett is az első kíváncsiskodó. Kissé ijedten mutogatták körbe a lakás minden kis zugát, félve attól, hogy hamarosan fedél nélkül találják magukat, aztán amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment is a látogató, s vele együtt csökkent a lelkesedés is. Az elhatározással továbbra sem volt baj, azonban a gazdasági válság az ingatlan piacot kis híján letarolta, így be kellett vetni néhány kifejezetten lakáseladással foglalkozó cég segítségét.
Pár hónapnyi várakozás után újra elkezdtek csordogálni az érdeklődök. Az ingatlanosok biztató szavai eleinte mindannyiunkra jó hatással voltak. Aztán amikor már többedik alkalommal búcsúztattuk a "tuti vevőt", aki aztán sohasem jelentkezett, lakásmenedzsereink jobbnak látták csendben elhúzni a csíkot a tett színhelyéről.
Közel három hónapja, aztán megtört a jég. Ott állt ő, az igazi, a valódi, a tuti, jött, látott és lecsapott. A hosszú hónapok óta húzódó, az ingatlanosok ártárgyalásain folytatott ádáz küzdelmeknek egy szempillantás alatt vége lett. A szerződés megköttetett.
A karácsonyi csomagok el-, a költözést segítő dobozok pedig előkerültek és csak gyűltek, gyűltek.
Nem volt könnyű, de hogy is lehetett volna, amikor minden egyes kép, könyv, bútor közel fél évszázadnyi emléket rejt magában.
A szoba egyre tágasabb lett, a csomag egyre több, a kétségbeesés pedig egyre nagyobb.
Aztán mindennek helye lett, egy dobozban, egy zacskóban, egy távoli házban.
Végül ott álltak ők, a falak, én pedig velük szemben.
Körbenéztem, láttam magam, ahogy a három kerekű biciklimmel karikázom a szoba közepén, ahogy nyaranta lógtam az ablakban, névnapi zsúrjaimat, a karácsonyokat az égig érő fával, forogtam körbe, körbe, könnybe lábadt a szemem.
Elbúcsúztam minden faltól, ablaktól, a parkettától és megköszöntem nekik az emlékeimet, azokat, amiket kaptam, amiknek nem maradt doboz... nem is baj, hiszen azok a legjobb helyen vannak. A szívemben.
Jöjjön hát most néhány kép, a költözés pillanatáról és egy régi polgári lakás hattyúdala, egy otthoné, melynek falait ott hagytuk, de az emlékeit és az otthon melegét magunkkal hoztuk.
