Csak mert a világ így kerek...

Emma Zsófia 2012.02.19.:)

Sikerült!

Magam sem tudom miért húztam halasztottam eddig. Pató Pál úr módjára, mindig odébb toltam, mondván "ejj ráérünk arra még". Közben napjában hányszor hallottam néha csípős néha szimplán csak kérdő megjegyzéséket, hogy nem akarok-e véletlenül neki állni.

Pedig az előző olyan simán ment, sokáig tartott is a lendület, aztán egyre csak fogyott, de nem múlt el nap, hogy ne jutott volna eszembe és ólómkőként nehezedett a lelkemre a nyomás, a félbehagyottság a befejezetlenség érzése.

Aztán ősszel eljött a pillanat, megérett a gondolat és megszületett az első mondat, amit követett a második, a harmadik. Kész lett egy oldal, kettő, három, tíz... Közben jó néhány akadály gördült elém, ami, talán ha korábban kezdem azt mondatja velem adjam fel. De most sem a körülmények, de a terveim és álmaim sem engedték, hogy megálljak, én meg csak haladtam előre, törtem az útat és kopácsoltam a klaviatúrát.

Aztán magam sem hittem el, hogy elkészült. Gyönyörű bőrkötésben várta, hogy bemutassam a nagyérdeműnek (jelen esetben a tanároknak).

Közben egy másik is erre a sorsra várt, én pedig elzárkózva a nagyvilágtól, csak néha néha elbújva a csigaházból hajtottam hajtottam, míg elkészült egy újabb remekmű.

Ezektől elbúcsúsztam és megnyugodva készültem az ünnepekre, úgy éreztem játszi könnyedséggel veszek minden akadályt. (Persze nem volt ez idén ennyire egyszerű, annak ellenére, hogy végül minden jól sült el.)

Aztán elérkezett az új év és a behívóm... az államvizsgákra. Még most is görcsbe rándul a gyomrom, ahogy leírom, pedig a jelen írás főszereplői már a múltté.

A két időpont (mert hogy ketté szedték) pedig irtózatos gyorsasággal csapott le rám.

Felöltöttem hát a szerencse hozó ingem (mert kedves jó barátnak tavaly februárban is sikert hozott) és nekivágtam, illetve vágtunk a nagy kalandnak. Forgólódtunk éjszakákon át, görnyedtem tanácstalanul oldalak felett és szórtam az imákat mindenfelé. És az Úr bizony meghallgatott.

Mert tegnap sikeresen leállamvizsgáztam a másik szakomon is (ill. két szakos volt) és így végleg búcsút mondtam az egyetemi éveknek és annak a nyomásnak, ami az elmúlt pár évben még rám nehezedett. (A jelenleg még lábaimra nehezedő teher pedig édes és várakozással teli)

És a pillanat, amikor édesapámmal hazafelé az autóban, éppen a ház előtt megszólalt az én egyik kedvenc dalom, Henry Mancinitől a Moon river. A nap kellemesen besütött az autó ablakán, csak ültünk az álló autóban és merengve bámultam magam elé.

Mert ha másra nem is, de erre a pillanatra örökké emlékezni fogok.

És hogy most mire készülök, a legszebb dologra a világon, magára az ÉLETRE!!!!