...
2009. szeptember 30., szerda
2009. szeptember 29., kedd
2009. szeptember 28., hétfő
2009. szeptember 27., vasárnap
Audreyval az élet...
Már lassan egy hete együtt kelünk, Audrey és én a hajnali nap sugaraival, hogy a várost keresztül kasul szelve, robogva teljesítsünk a munka néha élvezetes, néha monoton, néha felemelő, néha fárasztó frontján.
Elindulunk, felszállunk, aztán leszállunk, átmegyünk, megint felszállunk, zötyögünk, kanyargunk, leszállunk, mozgólépcsőzünk, aztán megint felszállunk, ha jó időben kapjuk el még le is ülünk és utazunk, bámulunk, mosolygunk, merengünk, leszállunk, megyünk, rohanunk, szaladunk, elérjük (huh) és megint kanyargunk, kapaszkodunk, leszállunk, körül nézünk, átmegyünk, bemegyünk, liftezünk és megérkezünk...
A kedves és elragadó Miss Hepburn pedig türelmesen várja a késő délutáni napsütést, hogy újra elinduljunk, liftezzünk, kimenjünk...
Elindulunk, felszállunk, aztán leszállunk, átmegyünk, megint felszállunk, zötyögünk, kanyargunk, leszállunk, mozgólépcsőzünk, aztán megint felszállunk, ha jó időben kapjuk el még le is ülünk és utazunk, bámulunk, mosolygunk, merengünk, leszállunk, megyünk, rohanunk, szaladunk, elérjük (huh) és megint kanyargunk, kapaszkodunk, leszállunk, körül nézünk, átmegyünk, bemegyünk, liftezünk és megérkezünk...
A kedves és elragadó Miss Hepburn pedig türelmesen várja a késő délutáni napsütést, hogy újra elinduljunk, liftezzünk, kimenjünk...
2009. szeptember 21., hétfő
Vackor első napja...
Történt egyszer, hogy a kis Vackor nyakára tekerte a sálját és útnak indult az óvodába, ugyanígy, sok sok évvel ezelőtt egy kislány fogta a piros nyuszis iskolatáskáját és szüleivel karöltve csattogott az új lakkcipőjében az elemibe. Aztán eltelt még jó néhány esztendő és az ősök immáron csak az ablakból figyelték (gombának álcázva magukat) vigyázó tekintettel, miként csatlakozott gyermekük barátnőstül minden reggel 7.40-kor a gimis csapathoz.
Majd megérett az idő a továbblépéshez és ez "komoly", fiatal, csacska, kajla egyetemre ment, hogy magába szívja a bölcsek tudományát, és meg sem állt a Pilisi dombság Campusáig.
Egy szempillantás alatt a boldog diákévek is tovatűntek és ez a diplomás nő hátára vette fele otthonát és elment Bécsbe szerencsét próbálni. Amikor ott lejárt az ideje, hazatért leendő férje urához, hogy itthon teremtse meg a családi fészket, ehhez azonban betevőre volt szükség és mint minden rendes ember állásinterjúra ment.
Így töltötte ma Vackor első napját új munkahelyén.
Így keltem ma a hajnali várossal, mosolyogtam a félig még alvó embereken, megbámultam az érdekes ruhakölteményeket, amelyeket az utánam jövő generáció magára ölt, így szívtam magamba a kora reggeli, lisztporos ízeket. (Kávé, friss péksütemény).
Kicsit még én is a hétvégi eseményeken merengtem, hisz volt rá időm. A weekenden ezúttal újabb búcsúzásra került sor, csak most fele annyira sem volt fájdalmas és keserű mint az elmúlt hetekben.
Szombaton ugyanis, drága pajtásom, V. jóvoltából petrezselymet árultam az utcán, vörös rúzsos csókokat osztogattam és házassági tanácsokat szereztem be a járókelőktől, mindezt még kedves barátnőim társaságában a LÁNYBÚCSÚM-on. De hogy egyértelmű legyen mindenki számára, hogy nem őrültem meg és nem arról van szó, hogy nem bírok a véremmel, rám aggattak egy pólót, ami így nézett ki:
Majd megérett az idő a továbblépéshez és ez "komoly", fiatal, csacska, kajla egyetemre ment, hogy magába szívja a bölcsek tudományát, és meg sem állt a Pilisi dombság Campusáig.
Egy szempillantás alatt a boldog diákévek is tovatűntek és ez a diplomás nő hátára vette fele otthonát és elment Bécsbe szerencsét próbálni. Amikor ott lejárt az ideje, hazatért leendő férje urához, hogy itthon teremtse meg a családi fészket, ehhez azonban betevőre volt szükség és mint minden rendes ember állásinterjúra ment.
Így töltötte ma Vackor első napját új munkahelyén.
Így keltem ma a hajnali várossal, mosolyogtam a félig még alvó embereken, megbámultam az érdekes ruhakölteményeket, amelyeket az utánam jövő generáció magára ölt, így szívtam magamba a kora reggeli, lisztporos ízeket. (Kávé, friss péksütemény).
Kicsit még én is a hétvégi eseményeken merengtem, hisz volt rá időm. A weekenden ezúttal újabb búcsúzásra került sor, csak most fele annyira sem volt fájdalmas és keserű mint az elmúlt hetekben.
Szombaton ugyanis, drága pajtásom, V. jóvoltából petrezselymet árultam az utcán, vörös rúzsos csókokat osztogattam és házassági tanácsokat szereztem be a járókelőktől, mindezt még kedves barátnőim társaságában a LÁNYBÚCSÚM-on. De hogy egyértelmű legyen mindenki számára, hogy nem őrültem meg és nem arról van szó, hogy nem bírok a véremmel, rám aggattak egy pólót, ami így nézett ki:
Egy biztos, hogy én mindent megtettem a jó hangulat érdekében, azt hiszem sokan élvezték a lánybúcsúmat és voltak, akik nem annyira. :)
Sokáig színesíti még reggeleimet az élmény és az emlékek az utolsó igazi, bulizós lányestémről.
Most pedig megyek, álomra hajtom fejem, pilláimra fáradtság egyre csak nehezedik, de már alig várom, hogy holnap hajnalban újra beszippantson a zajos, nyüzsgő, füstös, illatos, a szürke, a hétköznapi robot. Holnap azonban nem leszek egyedül, mert elkísér a bájos Audrey...
Mert ennek bizony ma nem tudtam ellenállni:
2009. szeptember 17., csütörtök
Még egyszer, utoljára Bécsről...
...akkor hát lássuk.
Az egész Paul Ankával kezdődött, az első egyedüli estém Bécsben. A hatalmas filmvászonról a sármos, az elegáns, az örök ifjú, a swing ünnepelt sztárja mosolygott és csak kérlelte Dianat, hogy maradjon mellette, én pedig ültem lent a vászon előtt az őszes hajú rajongói táborban és próbáltam elképzelni az elkövetkező évemet, én mint a bécsi lány, miként fogok helytállni, vajon milyen lesz egy év múlva újra Paul Ankával.
A második estére is jól emlékszem, már akkor a búcsú fájdalmas érzése kerített hatalmába és akkor még nem sejtettem, hogy ez, az egy év múlva feltörő ,a város iránt kialakult hiányérzetem előrevetítése. Csak sétáltam a Grabenen egyedül, a lágy kora őszi szél a kibomló hajtincseimet az arcomba fújta, és egy magányos csellista játszotta a "Time to say goodby-t", akkor, ott ,az utca zaját nem lehetett hallani, csak a szívbemarkoló akkordokat, hirtelen könnybe lábadt a szemem.
Szeptember 8. Az első munkanapom. Izgatott voltam, eufórikus hangulatban szürcsöltem a kávémat. Aztán elfoglaltam a helyem, mosolyogva és nagyon félénken bemutatkoztam a kollégáknak, próbáltam a tekintetekből leszűrni, hogy vajon ki mit gondol, de bizonyára a szakmai kimértségből adódóan, inkább diplomatikus mosoly mögé rejtett üdvözlő, Isten hozott, sok sikert (igazából semmitmondó) szavakat kaptam.
Elkezdődött a mese a bécsi erdőből és mert minden kezdet nehéz, az első néhány nap pokoli volt. Nem találtam a helyem, hiába volt saját székem, asztalom, lakásom... nem éreztem a magaménak, hiába ébredtem szomorúan, sohasem kaptam egy igazi mosolyt. A legszebb pillanatok az őszi napfényben értek a Ringen, vagy a múzeumokban, ott pihentem ki a magány és zárkózottság kínzó perceit. Olyankor örültem a színeknek, az illatoknak, a művészetnek, Klimtnek és reméltem, hogy azért még vannak érzéseim. A legjobban mindig a Budapestre hazaérkezést vártam, és azt hogy várnak. A legszörnyűbb pedig mindig a Bécsbe hazaérkezés volt, itt sosem vártak.
Aztán volt itt minden, vasutas sztrájk, cupp-parádék, majd beköszöntött a tél, újabb illatok, újabb fények, puncs-mámor, hóesés és magány...
Majd, úgy február környékén betört az életembe egy szövetséges, felrázott, felkavart és seprűnyélbe énekelte, hogy "I was born to love you"! Elkezdtem élni, látni, csodálni, megcsodálni, ismerkedni és felismerni Bécset és saját magamat.
Rájöttem, hogy a zárt közösséget is be lehet törni, és meg lehet nyitni, aminek persze megvan a maga hátránya, mert mint mindenütt, itt is azonnali céltáblát szolgáltat az ember a rossz indulatú pletykáknak, de kellő odafigyeléssel ezeket kordában lehet tartani, vagy egyszerűen csak nem kell róla tudomást venni.
Így szép lassan kinyílt előttem mindenki, voltak éjszakába nyúló pingpong partyk, volt spontán lánybúcsúm (a spontán "félhivatalos" esküvőm előtt), volt hajnalig tartó borozgatás és tequilázás, aztán jött a nyár. Izzasztó kánikula, a rokokó kályha és a hatalmas festmények helyett jól jött volna egy hűsítő medence, vagy a modern kor hangulatát idéző légkondicionáló berendezés. Végül még rátettünk egy lapáttal és a szerb-magyar vízilabda meccset bámultuk a képernyő előtt a legnagyobb forróságban. Aztán táncoltunk a Volksgartenben, sütkéreztünk a Kahlenbergen, élveztük a kilátást a Riesenradról, sikítottunk a Praterben és énekeltük Paul Ankával a My wayt a bowle-mámoros éjszakában...
Borús nap volt, hűvös és ködös, sírt a város, ott hagytam...
Így nem mehetek el, így nem, csak még egyszer, csak még egyszer utoljára... így kaptam egy jutalomjátékot egy ráadást.
Néhány nappal később a hajnali fényben végül elbúcsúztam Bécstől és mosolyogtam, ezúttal ott vártak és itt nem...
Ez volt az utolsó walzer, az utolsó tánc... túléltük?
Túl.
Az egész Paul Ankával kezdődött, az első egyedüli estém Bécsben. A hatalmas filmvászonról a sármos, az elegáns, az örök ifjú, a swing ünnepelt sztárja mosolygott és csak kérlelte Dianat, hogy maradjon mellette, én pedig ültem lent a vászon előtt az őszes hajú rajongói táborban és próbáltam elképzelni az elkövetkező évemet, én mint a bécsi lány, miként fogok helytállni, vajon milyen lesz egy év múlva újra Paul Ankával.
A második estére is jól emlékszem, már akkor a búcsú fájdalmas érzése kerített hatalmába és akkor még nem sejtettem, hogy ez, az egy év múlva feltörő ,a város iránt kialakult hiányérzetem előrevetítése. Csak sétáltam a Grabenen egyedül, a lágy kora őszi szél a kibomló hajtincseimet az arcomba fújta, és egy magányos csellista játszotta a "Time to say goodby-t", akkor, ott ,az utca zaját nem lehetett hallani, csak a szívbemarkoló akkordokat, hirtelen könnybe lábadt a szemem.
Szeptember 8. Az első munkanapom. Izgatott voltam, eufórikus hangulatban szürcsöltem a kávémat. Aztán elfoglaltam a helyem, mosolyogva és nagyon félénken bemutatkoztam a kollégáknak, próbáltam a tekintetekből leszűrni, hogy vajon ki mit gondol, de bizonyára a szakmai kimértségből adódóan, inkább diplomatikus mosoly mögé rejtett üdvözlő, Isten hozott, sok sikert (igazából semmitmondó) szavakat kaptam.
Elkezdődött a mese a bécsi erdőből és mert minden kezdet nehéz, az első néhány nap pokoli volt. Nem találtam a helyem, hiába volt saját székem, asztalom, lakásom... nem éreztem a magaménak, hiába ébredtem szomorúan, sohasem kaptam egy igazi mosolyt. A legszebb pillanatok az őszi napfényben értek a Ringen, vagy a múzeumokban, ott pihentem ki a magány és zárkózottság kínzó perceit. Olyankor örültem a színeknek, az illatoknak, a művészetnek, Klimtnek és reméltem, hogy azért még vannak érzéseim. A legjobban mindig a Budapestre hazaérkezést vártam, és azt hogy várnak. A legszörnyűbb pedig mindig a Bécsbe hazaérkezés volt, itt sosem vártak.
Aztán volt itt minden, vasutas sztrájk, cupp-parádék, majd beköszöntött a tél, újabb illatok, újabb fények, puncs-mámor, hóesés és magány...
Majd, úgy február környékén betört az életembe egy szövetséges, felrázott, felkavart és seprűnyélbe énekelte, hogy "I was born to love you"! Elkezdtem élni, látni, csodálni, megcsodálni, ismerkedni és felismerni Bécset és saját magamat.
Rájöttem, hogy a zárt közösséget is be lehet törni, és meg lehet nyitni, aminek persze megvan a maga hátránya, mert mint mindenütt, itt is azonnali céltáblát szolgáltat az ember a rossz indulatú pletykáknak, de kellő odafigyeléssel ezeket kordában lehet tartani, vagy egyszerűen csak nem kell róla tudomást venni.
Így szép lassan kinyílt előttem mindenki, voltak éjszakába nyúló pingpong partyk, volt spontán lánybúcsúm (a spontán "félhivatalos" esküvőm előtt), volt hajnalig tartó borozgatás és tequilázás, aztán jött a nyár. Izzasztó kánikula, a rokokó kályha és a hatalmas festmények helyett jól jött volna egy hűsítő medence, vagy a modern kor hangulatát idéző légkondicionáló berendezés. Végül még rátettünk egy lapáttal és a szerb-magyar vízilabda meccset bámultuk a képernyő előtt a legnagyobb forróságban. Aztán táncoltunk a Volksgartenben, sütkéreztünk a Kahlenbergen, élveztük a kilátást a Riesenradról, sikítottunk a Praterben és énekeltük Paul Ankával a My wayt a bowle-mámoros éjszakában...
Borús nap volt, hűvös és ködös, sírt a város, ott hagytam...
Így nem mehetek el, így nem, csak még egyszer, csak még egyszer utoljára... így kaptam egy jutalomjátékot egy ráadást.
Néhány nappal később a hajnali fényben végül elbúcsúztam Bécstől és mosolyogtam, ezúttal ott vártak és itt nem...
Ez volt az utolsó walzer, az utolsó tánc... túléltük?
Túl.
2009. szeptember 9., szerda
Ráadás
Ülök a gép előtt, a kurzor sürgetve villog... írj már!!!!
De nem tudok, annyira cikáznak fejemben a gondolatok, az emlékek...
Írjak az utolsó kora őszi napfényről a Ringen, az utolsó Mariahilfer Strasse-i forgatagról, az utolsó schönbrunni pillantásról?
Még egyszer, utoljára Bécsről...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
