Itt van az ősz...

"Itt van sz ősz, itt van újra

S szép mint mindig énnekem.

Tudja Isten, hogy mi okból

Szeretem? de szeretem.

/Petőfi/

Talán azért, mert a nap már nem éget, hanem lágyan simogat, vagy azért mert a reggel csípősségben olyan jó még egy percet a takaró alatt melegedni, vagy mert a fák újra pompás színkavalkádba öltöznek vagy mert közelednek a gyertyafényes reggelek és esték na és hogy az olyan földi jót is számításba vegyük, hogy csökken a pollenkoncentrátum a levegőben és bátran nyakunkba vehetjük a szép őszi erdőt.

Vagy mindezekete együttvéve egyszerűen csak szeretem.

Bicikli sztori

Ha egészen vissza akarok nyúlni a kezdetekig, akkor minden a kis kék műanyag motorral kezdődött, még alig, hogy kezdeti lépéseket megtettem máris robogtam a kismotoron. Aztán szépen nőttem növekedtem és kicsinynek bizonyult a kis robogó ezért kaptam egy három kerekű biciklit, amivel annak rendje s módja szerint, mint minden városi hatalmas karikákat írtam le a szoba kellős közepén. Nem is kellett nekem más, vígan kanyarogtam fent a 3. emeleten ha esett ha fújt.
Az első "komoly" két kerekűmet drága jó unokanővéremtől örököltem. Kezdeti időszakban persze zörögtek mellettem a pótkerekek, aztán egy gyönyörű napsütéses délutánon apukám úgy döntött, itt az ideje, hogy megtanuljak egyensúlyozni., úgyhogy leszerelte a pótkerekeket Persze kevésbé magabiztosan pattantam a kis tömött kerekű járgányra, először édesapa a hátamat támasztva tolt, aztán meglódult a lábam, éreztem, hogy így nem lehet baj és mosolyogva figyeltem, hogy apuka meddig tudja tartani velem a tempót és én egyre gyorsabban hajtottam, hogy szinte rádőltem a kis kormányra, csak hajtottam, hajtottam és mosolyogva, szinte kárörvendve oldalra néztem, vártam, édesapa kínjában mosolygó, lihegő arcát, de nem volt mellettem senki. Hirtelen megálltam, megfordultam és jó pár méterrel lemaradva álltak szüleim a boldogságtól könnyezve.
Onnantól aztán sokáig le sem lehetett szedni a kisbicikliről, egészen addig, amíg már a térdeim a füleimet verdesték. Ekkor megkaptam életem első igazi nagy felnőtt cangáját, egy narancssárgás pirosas színben játszó igazi kemping biciklit. Ezzel róttuk évekig unokanővérkémmel (aki egy kék Csepelt koptatott akkoriban) Somogyország dombjait, volt, hogy fagyival a kezünkben az árokban landoltunk, volt, hogy nagyokat estünk, de imádtuk.
Majd egyszer csak betört a Montain bike őrület. Eleinte, amennyire lehetett előre döntöttük kemping bicaj kormányát, hogy ugyanabban a pózban ülhessünk nyeregbe, mint a "nagyok". Aztán az egyik szülinapomon választhattam, mivel akkoriban tört be a CD lejátszó is, a szüleim megkérdezték mit szeretnék, magnót vagy biciklit. Természetesen egy percig nem gondolkoztam, és rögtön a drótszamár mellett döntöttem. Így kaptam meg életem első igazi nagy kerekű, sebességváltós, "előrehajlós" montiját. Hogy ne kelljen egyedül bringáznom, unokatesóm és apukám is beújított egyet, onnantól aztán szűnni nem akaró lelkesedéssel szeltük keresztül kasul a budapesti forgalmat vagy a vidéki tájat. Voltak életszakaszok, amikor mégiscsak kicsit alábbhagyott a buzgalom és hónapokig porosodott a bicaj a sufni sarkában.
Néhány évvel ezelőtt "hitvesi" kötelességből is újra értelmet nyert a drótszamár, mert az én BiG-em és az ő egyik legkedvencebb pajtása nagy biciklisek voltak kisgyermek koruk óta. Herzallerliebstem nagyvárosba költözését azzal tette még élvezetesebbé, hogy beújított egy tiptop kis montit, nem utolsó sorban extra dolgokkal felszerelve, enyhe célzásként, hogy innentől nem lesz elhanyagolható a kétkerekű. Amennyire korábban odáig voltam a férfivázas és férfi nyerges bicikliért, annyira kezdett ez a váz kényelmetlenné válni, mert fájt tőle a hátam, a nyakam, a csuklóm.
Ezért a régi jó montit egy még régebbi, de új ruhába öltöztetett svájci bicikli váltotta fel. Gyönyörű, női vázas, arany színű, egy igazi klasszikus és habár öreg róka nem vén róka, minden évben egy kisebb túra előtt komoly ráncfelvarrást kellett rajta végezni, új nyereg, új fék, új kerék... aztán idén megszületett az elhatározás megveszem én magam az új biciklimet.
Bele is kezdtem a keresésben, ami azért nem egyszerű, mert rengeteg szép bicikli van és kiváló felszereléssekkel, de bizony borsos áron mérik a kétkerekűket. Kerestem kutattam, kiállításon voltam, katalógusokat nyálaztam, már ki is választottam kettőt, gondoltam már csak néhány nap és megálmodom az igazit. Így is történt és végül egy harmadik mellett döntöttem... és milyen jól tettem.
Mindazonáltal, hogy profi módon felszerelt, könnyű tekerni, női vázas, időt álló fékek, dinamók, váltók vannak rajta, még ráadásul gyönyörű is.
És akkor ilyen felvezető után lássunk néhány képet is Róla.

Klasszikus fekete fehér, elegáns, kecses... és hogy milyen vele utazni...?
Még a legmeredekebb domb is könnyed emelkedőnek tűnik, még a hideg szembe szél is lágyan simogat, és csak pörög forog a kerék, csak haladunk előre, csak én és a biciklim.

Furcsa szokás

Legútobbi bejegyzésemben csak egy mondat erejéig említettem meg ezt a perverz, izgalmas, nem túl etikus szokásomat, a kukkolást. Mielőtt a kedves olvasó dőbbent, csodálkozó arckifejezéssel tovább navigálna az oldalról, el kell áruljam, hogy kiváncsiságom tárgya semmilyen erkölcsi akadályba nem ütközik, amit ugyanis imádok megbámulni, azok a fények, lámpák, gyetyák, amik hangulatot varázsolnak egy várorésznek, otthonnak, ami köré leül egy család, hogy nyugodtan vacsorázzanak és beszélgessenek, vagy ami mellett a hajnali nap első sugarait várhatjuk. A szokásban ott a szemtelenség, hogy a legjobban a lakásokba szeretek bebámulni, ahol hangulatosan pislákos egy-egy kislámpa, vagy állólámpa, olvasó vagy íróasztal. Szeretem ilyenkor a karácsonyi díszkiválgítoskat, a giccsparádékat. A legjobb hajtóerő ilyenkor ünnepek előtt az ágyból való kikászálódáshoz az, amikor a sötétben gyorsan felkapcslolom az apró égőket és élvezem kávészürcsülgetés közben feldíszített lakás hangulatát.

Magam sem értem ezt a különleges és furcsa szokást, talán magyarázhatnám a néha túláradó kiváncsiságommal, de akkor az egész lakás érdekelne, a függöny, a díszítés, a család, mit csinálnak, mit esznek. Engem azonban csak a lámpa vonz, a fénye és az a néhány, talán egy vagy fél méter se, ami körülötte látszik.

Van egy lámpán.

Amikor Herzallerliebstemmel robogunk a munkába, még alig látunk ki az álmos szemeink mögül, hideg, szürke, párás időben haladunk monoton tempóban. Néha állunk a dugóban, de van egy útszakasz, ahol sohasem kell lassítani, elmegyünk egy épület előtt, aminek az első emeletén egy lakásban az ablaktól nem messze áll egy egyszerű állólámpa. Nem szép, semmi különleges nincs benne, de a hangulata egyszerűen lenyűgöző, nyugodt, békés, szinte érzem a könyvek illatát, amik körbe veszik (legalábbis ennyi látszik kürülötte). Mindig keresem a szememmel az ablakot, ahol minden reggel vár rám ez a lámpa.

Mondtam is hites férjemnek a minap, amikor újra elhagytuk azt az ablakot.

"Itt az én lámpám."

Arról, hogy néha történnek dolgok...

Óriási kincs minden ember élete, ennek teljes tudatában kell élni a napokat, perceket, pillanatokat. Még akkor is mikor fáradtak vagyunk, egy kis fáradság még nem a világ, akkor is ha rossz idő van, mert utána jó lesz, meg akkor is éhesek vagyunk, ha kevés a pénzünk, ha sürget a karácsony, üres a pénztárcánk és az ötlettárunk, hogy kinek mit vegyünk.
Ma valahogy kifejezetten rosszul éreztem magam, fájt is kicsit a fejem, csak úgy kóvályogtam, bambultam ki a fejemből, a buszon kukucskáltam ki az ablakon, ilyenkor imádok belesni ablakokon, főleg most, mikor egyre több helyen megjelennek a karácsonyi díszkivilágítások.
Habár nem éreztem túlzott kedvet ahhoz, hogy még elvonszoljam magam a Savoya parkba mégis muszáj volt mennem, közben azon morfondíroztam, hogy jussak mihamarabb pénzhez és hol tudok bérletet venni. Legkézenfekvőbb megoldásnak a Móricz Zsigmond körtér bizonyult, OTP, bérletpénztár, 18-as villamos... minden egy helyen. Szürke közönybe burkolózva leszálltam a buszról, átmentem az átkelőn, elmentem az automatához, levettem pénzt. Egy pillanatra ledöbbentett a számlán maradt pénzösszeg kétségbeejtő látványa, kicsit elszomorodtam, de aztán gépies mozgással felrántottam a bank ajtaját és mentem, csak mentem, mentem...

Egyszer csak hirtelen egy óriási nagy csattanás...puff, csatt, zrrrrr.....csak egy pillanat volt, egy hirtelen fénycsóva és a szemem sarkából annyit láttam, hogy a levegőben jó pár méterre tőlem repül egy motor, mögötte iszonyatos sebességgel röpül még valami, vagy valaki... aztán újabb csattanás, egy élesebb és egy tompább... ennyi volt. Ahogy felgyorsult a szívverésem úgy lettek szaporábbak a lépteim is, meg sem mertem fordulni. Csak a szembe jövők arckifejezéséből szűrtem le a helyzet komolyságát, egy szembejövő lány is a kezével takarta riadt tekintetét. Gondolkoztam megforduljak-e, megijedtem, féltem, hogy mit fogok látni, odamenjek, ne menjek, én magam sajnos rosszul bírom az ilyen helyzeteket. Megfordultam, de addigra már vagy egy tucat ember odasereglett.
Csak mentem tovább, azt sem tudtam hova megyek, mit akarok, csak remegtem, éreztem ahogy a hirtelen támadt ijedtség végigfut a zsigereimen. Felhívtam BIG-emet, ezúttal a szavak is nehezen jöttek.
Aztán ültem a villamoson, mereven bámultam a földet, teljesen a hatása alatt voltam. Egy szempillantás volt az egész.
Bementem a bevásárló központban, ahol az emberek jöttek, mentek, nézelődtek ugyanazzal a közönnyel, amivel én közlekedtem néhány perccel azelőtt. Nem látták rajtam a riadtságot, nekik ugyanolyan közönyös voltam, mint a másik.

Az Élet óriási kincs, néha történnek dolgok, jók is rosszak is, nem tudjuk miért. Elmélkedünk, töprengünk rajta, nincs rá magyarázat... egy valaki talán tudja, Valaki, akit értelmünkkel felfogni nem lehet, csak hisszük, hogy az Ő kezében vagyunk, jó helyen.

Tánc után...tánc előtt

Isten adta ajándékunk a szabadakarat. Ha akarok megyek, ha akarok maradok, ha akarok nevetek, ha akarok sírok, ha akarok mesélek, ha akarok csöndben vagyok, ha akarok írok...
Így hát táncra perdülök újra, új lépésekkel, lehet, hogy néha lassabb lesz, néha gyorsabb, néha megint megállok, pihenni egy kicsit, de űgy tűnik ezt már abbahagyni nem fogom, nem tudom.
Őszintén bevallom mindennap ide-idetévedtem, és örömmel töltött el a cseresznyék rohamos növekedése, még akkor is, ha egy nap egy olvasó többször belekukkantot hátha került új bejegyzés az oldalra. A kedves, bátorító kommentekről nem is beszélve.
Az életben annyi érdekes pillanatot él át ember, ami megindítja, annyi inger éri, amit szívesen megosztanánk és miért ne tennénk.

Így hát kedves bloggerek vigyázat, visszatértem, már nem vagyok bécsi lány, és már nem vagyok mennyasszony sem.
Tánc lesz ez, könnyed és elegáns, kedves és bájos, pajkos és bohém, remélem élvezni fogjátok és velem tartotok.


Lássuk lelekes olvasóm Lili kérdését, aki azt kérdezte hogy tudtam ilyen gyorsan elhelyezkedni.
Szeptember elején kikerültem a "Hivatal" (Ordas Tordas Farkas R. H. egykori kollegám után szabadon) fogságából, és itt tulajdonképpen nem rossz értelemben vett fogságából, hiszen ez egyben biztonságot is jelentett, tehát kikerültem, nyakamba szakadt a nagy (kényszer)szabadság és mint minden tettre kész ember én is elkezdtem küldözgetni az önéletrajzomat. Gyakorlatilag ez volt az első hely ahová behívtak, eljöttem, kérdeztek, válaszoltam, és tulajdonképpen itt jön a megmagyarázhatatlan, amihez nem kell más csak szerencse és hit, mert ha az ember hiszi, hogy neki a jó Isten valami nagyszerűt tartogat és meg tudja tartani az optimista hozzállását, akkor előbb utóbb beteljesül a vágya. Én hittem, visszahívtak és felajánlottak egy olyan poziciót, amit örömmel elfogadtam, így lettem két hét álláskereső, életemet otthon tengető kesergőből, pénztkereső, munkahelyre járó boldog, néha kicsit kifacsart dolgozó Nő!

...és habár tényleg iszonyú korán kelek, és van hogy késő este botorkálok haza, azt hogy minden nap élvezthetem útközben a csodás őszi hangulatot, és hogy a lehulló levél záporában sétálhatok nap mint nap megér ezer hajnali vekker csörgést.