Legútobbi bejegyzésemben csak egy mondat erejéig említettem meg ezt a perverz, izgalmas, nem túl etikus szokásomat, a kukkolást. Mielőtt a kedves olvasó dőbbent, csodálkozó arckifejezéssel tovább navigálna az oldalról, el kell áruljam, hogy kiváncsiságom tárgya semmilyen erkölcsi akadályba nem ütközik, amit ugyanis imádok megbámulni, azok a fények, lámpák, gyetyák, amik hangulatot varázsolnak egy várorésznek, otthonnak, ami köré leül egy család, hogy nyugodtan vacsorázzanak és beszélgessenek, vagy ami mellett a hajnali nap első sugarait várhatjuk. A szokásban ott a szemtelenség, hogy a legjobban a lakásokba szeretek bebámulni, ahol hangulatosan pislákos egy-egy kislámpa, vagy állólámpa, olvasó vagy íróasztal. Szeretem ilyenkor a karácsonyi díszkiválgítoskat, a giccsparádékat. A legjobb hajtóerő ilyenkor ünnepek előtt az ágyból való kikászálódáshoz az, amikor a sötétben gyorsan felkapcslolom az apró égőket és élvezem kávészürcsülgetés közben feldíszített lakás hangulatát.
Magam sem értem ezt a különleges és furcsa szokást, talán magyarázhatnám a néha túláradó kiváncsiságommal, de akkor az egész lakás érdekelne, a függöny, a díszítés, a család, mit csinálnak, mit esznek. Engem azonban csak a lámpa vonz, a fénye és az a néhány, talán egy vagy fél méter se, ami körülötte látszik.
Van egy lámpán.
Amikor Herzallerliebstemmel robogunk a munkába, még alig látunk ki az álmos szemeink mögül, hideg, szürke, párás időben haladunk monoton tempóban. Néha állunk a dugóban, de van egy útszakasz, ahol sohasem kell lassítani, elmegyünk egy épület előtt, aminek az első emeletén egy lakásban az ablaktól nem messze áll egy egyszerű állólámpa. Nem szép, semmi különleges nincs benne, de a hangulata egyszerűen lenyűgöző, nyugodt, békés, szinte érzem a könyvek illatát, amik körbe veszik (legalábbis ennyi látszik kürülötte). Mindig keresem a szememmel az ablakot, ahol minden reggel vár rám ez a lámpa.
Mondtam is hites férjemnek a minap, amikor újra elhagytuk azt az ablakot.
"Itt az én lámpám."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése