... és bevallom, elképesztő büszkeséggel tölt el.
Büszke vagyok arra az öt emberre is, akik olykor embert próbáló szakaszokon a megállás nélkül szakadó esőben tekert magáért és a csapatért. Egymást buzdítva hajtottuk a pedált közel 210 km-en keresztül hol pocsék időben hol a szépséges őszi fényben.
Büszke vagyok a drótszamaramra, amit az én Herzallerliebstem újított fel, a bicaj ami már már veteránnak számít, ami kicsit recseg is néha, kicsit ropog is, a váltó sem mindig úgy működik ahogy kell, a sárhányó is a kerekeket metszi kicsit, de soha sem hagyott még cserben és és rendületlenül gurult alattam és amikor az én lábaim már rég feladták a küzdelmet, ő akkor is csak menetelt előre.
Büszke vagyok arra is, hogy legyőztem saját magamat és teljesítettem (igaz két nap alatt) az elérhetetlennek tűnő távot.
Az idő persze közel sem volt kegyes hozzánk az elején.
Aztán az idő megjavult, a biciklim viszont megsérült.
Így értük körbe két keréken két nap alatt a magyar tengert.
És hogy vállalkoznék-e rá újból...?
