Ünnep után ünnep előtt

"Ha az ünnep elérkezik, akkor ünnepelj egészen.

(...)

Az ünnepet nemcsak a naptárban írják piros betűkkel. Nézd a régieket, milyen áhítatosan, milyen feltétlenül, milyen körülményesen, mennyi vad örömmel ünnepeltek!

Az ünnep a különbözés. Az ünnep a mély és varázsos rendhagyás. Az ünnep legyen ünnepies. Legyen benne tánc, virág, fiatal nők, válogatott étkek, vérpezsdítő és feledkezést nyújtó italok. S mindenekfölött legyen benne valami a régi rendtartásból, a hetedik napból, a megszakításból, a teljes kikapcsolásból, legyen benne áhítat és föltétlenség.

Az ünnep az élet rangja, felsőbb értelme. Készülj föl reá, testben és lélekben.

S nemcsak a naptárnak van piros betűs napja. Az élet elhoz másféle, láthatatlan ünnepeket is. Ilyenkor felejts el mindent, figyelj az ünnepre."

/Márai Sándor: Füves könyv/

Ajándék

Van énnekem egy drága jó Tantim, aki a budai oldal pulzáló közepén lakik, egy egy szintes gangos házban. Az autók tülkölését, a villamos jelzését, az ember áradat folyamatos zsongását egy óriási kapu éles csattanásával hagyjuk a hátunk mögött és már bent is vagyunk a lépcsőházban, ami az épület belső udvarához vezet.
Az udvar, ami hajdanán kiválóan megfelelt teniszpályának is, amit leginkább a házmester ablaka bánt, aztán falat másztunk a számomra akkoriban olyan hatalmasnak tűnő udvari falon, ami mint egy elvarázsolt kastély fonta körbe a kertet.
Az utóbbi időben, mivel már mindannyian felnőttünk, betonnal fedték be a saras földet, így mostanság idemenekítik a ház lakói járművüket, ettől persze gyakorlatilag minden varázsát elvesztette a terület.
Csak egyszer válik újra élvezhetővé az udvar, így karácsony tájt, ugyanis az ünnepek előtt, évek óta a zalai fenyőfák bitorolják az épület belsejét.
Ma, mielőtt kiléptem volna a város forgatagába megállított egy illat, mélyen beleszippantottam, az üde, friss fenyőillat lágyan keveredett a szomszéd pékségből átillanó lágy, lisztes kenyérillattal. Annyira csodálatos érzés volt, hogy valóban megtorpantam egy pillanatra.
Olyan volt, mintha összebeszéltek volna, a fenyők és a kemencék, a kenyerek, a zsemlék és a fenyőgallyak és tüskék, mintha meg akartak volna lepni egy ajándékkal.
Mert ajándék volt, de még milyen. Köszönöm!

MEGCSINÁLTUK!!!!!!

... és bevallom, elképesztő büszkeséggel tölt el.
Büszke vagyok arra az öt emberre is, akik olykor embert próbáló szakaszokon a megállás nélkül szakadó esőben tekert magáért és a csapatért. Egymást buzdítva hajtottuk a pedált közel 210 km-en keresztül hol pocsék időben hol a szépséges őszi fényben.
Büszke vagyok a drótszamaramra, amit az én Herzallerliebstem újított fel, a bicaj ami már már veteránnak számít, ami kicsit recseg is néha, kicsit ropog is, a váltó sem mindig úgy működik ahogy kell, a sárhányó is a kerekeket metszi kicsit, de soha sem hagyott még cserben és és rendületlenül gurult alattam és amikor az én lábaim már rég feladták a küzdelmet, ő akkor is csak menetelt előre.
Büszke vagyok arra is, hogy legyőztem saját magamat és teljesítettem (igaz két nap alatt) az elérhetetlennek tűnő távot.
Az idő persze közel sem volt kegyes hozzánk az elején.

Aztán az idő megjavult, a biciklim viszont megsérült.

Hála Istennek sikerült orvosolni az óriási tüske okozta károkat és folytathattuk utunkat.

Így értük körbe két keréken két nap alatt a magyar tengert.

És hogy vállalkoznék-e rá újból...?

De nehéz az iskola táska

... ilyen szép napos délelelőtt. Szóltak a rádióból a keserű sorok. Minden tanév legelső napján ültem a konyhában a kora hajnali rádióműsort hallgatva, még éppen csak szép aranybarnává változott a nap égette orrom és máris elkezdődött az iskola. Annak idején minden ilyen első tanítási nap fájdalmas volt és nehéz, és ha elkezdte játszani ezt a dalt a Kossuth hirtelen szinte reflex-szerű mozdulattal kapcsolat le a power gombot. Azt gondoltam, ennél tragikusabb nem történhet.
Kár hogy akkor még nem jutott eszembe az, hogy de történhet, ha majd felnőtt leszek és belecsöppenek abba a bizonyos NAGY betűsbe.
Tegnap egy hivatalos szervhez rendeltek be egy hivatalos ügyben, ami valószínűleg egy adatommal való visszaélésből fakad. Habár hamar kiderült, hogy nem vagyok érintett az ügyben, maga a procedúra mégis gyötrő volt és idegtépő. Aztán hazafelé a buszon, elgyötörve, kifacsarva, összefagyva, vizesen és fáradtan bele bele hallgattam az iskolások szomorkás hangvételű nyári élménybeszámolójukba, volt aki már az évnyitóról sietett haza, csupa olyan diák, akiknek ma reggel a "Peti áll a ház előtt" nóta nem jelentett túlzott vidámságot.
Az járt a fejembe, ha most megkérdezné valaki, hogy mit szeretnék, átélni minden évben, vagy leglább még egyszer az évnyitó izgalmas, de egyben borzalmas (legalábbis annak idején annak tűnt) és nehéz perceit vagy felnőttként vállalni a felelősségteljes lét minden előnyét és egyben árnyoldalát, akkor köszönöm szépen, hát jöjjön Peti és már az iskolatáska sem tűnik oly nehéznek.

Ma reggel elkezdődött az új tanév... és ha tehetném, hogy újra kisdiák vagyok amit mindenképp magammal vinnék, az érzést, ahogy mostanában tudok örülni az ősznek, ahogy élvezni tudom az illatokat, a színeket, a reggeli csípős időt, a lapos fénnyel izzó indián nyárt. Az augusztus, könnyezve bár de úgyis elmúlt, most már kisírta magát, jöjjön ez a csodás évszak és a szép napos délelőtt.

Az idegen a városban

Miért pont most, miért pont erről... nem tudom megmagyarázni, egy bölcs barátom szerint nem is kell mindig mindent megmagyarázni. Így a magyarázkodás végtelen hálójába-gabalyodás helyett csakúgy belekezdek...

A hétvégén néhány napra Bécsbe látogattunk Herzallerliebstemmel. Illetve az odautat külön tettük meg, mert én hamarabb leléphettem a városból.
Valójában semmilyen euforikus érzés nem kerített hatalmába egészen a pakolás pillanatáig amikor azon kaptam mag, hogy kétségbeesve dobálom be a bőröndbe a ruhákat, aztán dobálom ki, majd újra be és megint ki és a hajdani rutin szerű bepakolás helyett izgatott, kissé ingerült állapot már kellett volna, hogy sejtessen valamit kiruccanásom kimeneteléről, de én csak szorgosan dobálóztam tovább.
Vártuk a vonatot, ugyanaz a hang, ugyanazok a járatok, megállók...
...befut a railjet, leülök, elhelyezkedem, kinézek és élvezem a napfényt. Három óra ráhangolódás következik, eközben belemélyedek a könyvembe. Bő két óra múlva teszem csak le az olvasnivalót szertartás szerűen a telefonom pittyegésére , ami jelezte, hogy nincs elég tere, hogy jelet fogjon, tehát már osztrák földön járunk.
Bambulok kifelé a szürkületbe. Már csak néhány perc és megjelennek a fények. A város fényei... és ekkor belém nyilall egy furcsa érzés, nem megmagyarázható.

Leszálltam a vonatról, minden ismerős és mégis idegen. Kicsit remegett kezem lábam, egy pillanatra megálltam a peronon, beleszippantottam a levegőbe, hirtelen könny szökött a szemembe, mintha az egész város átölelt volna és azt mondta volna: Isten hozott újra itthon.
Ezek a vegyes érzések kavarogtak bennem körülbelül másfél napig.
Az idő borzasztó volt majdnem végig szakadt. Péntek délután szaladok a kis Plushenkoért (bölcs barátom bölcs gyermeke) a koripályára, Tschibo poharat szorongatva állok a metró közepén, a nagy tolakodásban meglökik a kezem, a forró ital végig szalad a pulcsimon, s mint a vert hadak hagyom el a tett színhelyét óriási folttal a hasamon. Akkor világossá vált minden, idegen vagyok a városban, már csak egy idegen.
Idegen, egy külföldi, egy turista, így aztán szemrebbenés nélkül vettem elő a fényképezőgépem, mert tetszett az épület és holnap már nem látom, mert most csak átutazóban vagyok.

Az esős szombatot ragyogó napsütéses vasárnap váltotta. Ideális a gyönyörű Belvedere megtekintésére és mivel úgy gondoltam, hogy abban a művészeti élményben, amiben nekem tavaly részem volt, BiG-nek is részesülnie kell. Közösen néztük meg a lehengerlő Klimt alkotást, a Csókot. Abban a pillanatban visszatértek a régi érzések, elállt a lélegzetem, libabőrös lettem tetőtől talpig, szinte sírni tudtam volna.

Végül elvillamosoztunk a szállásunkra, ahol gyorsan összepakoltunk, mert sietni kellett, hiszen indult a vonatunk... HAZA!

Bicikli sztori

Ha egészen vissza akarok nyúlni a kezdetekig, akkor minden a kis kék műanyag motorral kezdődött, még alig, hogy kezdeti lépéseket megtettem máris robogtam a kismotoron. Aztán szépen nőttem növekedtem és kicsinynek bizonyult a kis robogó ezért kaptam egy három kerekű biciklit, amivel annak rendje s módja szerint, mint minden városi hatalmas karikákat írtam le a szoba kellős közepén. Nem is kellett nekem más, vígan kanyarogtam fent a 3. emeleten ha esett ha fújt.
Az első "komoly" két kerekűmet drága jó unokanővéremtől örököltem. Kezdeti időszakban persze zörögtek mellettem a pótkerekek, aztán egy gyönyörű napsütéses délutánon apukám úgy döntött, itt az ideje, hogy megtanuljak egyensúlyozni., úgyhogy leszerelte a pótkerekeket Persze kevésbé magabiztosan pattantam a kis tömött kerekű járgányra, először édesapa a hátamat támasztva tolt, aztán meglódult a lábam, éreztem, hogy így nem lehet baj és mosolyogva figyeltem, hogy apuka meddig tudja tartani velem a tempót és én egyre gyorsabban hajtottam, hogy szinte rádőltem a kis kormányra, csak hajtottam, hajtottam és mosolyogva, szinte kárörvendve oldalra néztem, vártam, édesapa kínjában mosolygó, lihegő arcát, de nem volt mellettem senki. Hirtelen megálltam, megfordultam és jó pár méterrel lemaradva álltak szüleim a boldogságtól könnyezve.
Onnantól aztán sokáig le sem lehetett szedni a kisbicikliről, egészen addig, amíg már a térdeim a füleimet verdesték. Ekkor megkaptam életem első igazi nagy felnőtt cangáját, egy narancssárgás pirosas színben játszó igazi kemping biciklit. Ezzel róttuk évekig unokanővérkémmel (aki egy kék Csepelt koptatott akkoriban) Somogyország dombjait, volt, hogy fagyival a kezünkben az árokban landoltunk, volt, hogy nagyokat estünk, de imádtuk.
Majd egyszer csak betört a Montain bike őrület. Eleinte, amennyire lehetett előre döntöttük kemping bicaj kormányát, hogy ugyanabban a pózban ülhessünk nyeregbe, mint a "nagyok". Aztán az egyik szülinapomon választhattam, mivel akkoriban tört be a CD lejátszó is, a szüleim megkérdezték mit szeretnék, magnót vagy biciklit. Természetesen egy percig nem gondolkoztam, és rögtön a drótszamár mellett döntöttem. Így kaptam meg életem első igazi nagy kerekű, sebességváltós, "előrehajlós" montiját. Hogy ne kelljen egyedül bringáznom, unokatesóm és apukám is beújított egyet, onnantól aztán szűnni nem akaró lelkesedéssel szeltük keresztül kasul a budapesti forgalmat vagy a vidéki tájat. Voltak életszakaszok, amikor mégiscsak kicsit alábbhagyott a buzgalom és hónapokig porosodott a bicaj a sufni sarkában.
Néhány évvel ezelőtt "hitvesi" kötelességből is újra értelmet nyert a drótszamár, mert az én BiG-em és az ő egyik legkedvencebb pajtása nagy biciklisek voltak kisgyermek koruk óta. Herzallerliebstem nagyvárosba költözését azzal tette még élvezetesebbé, hogy beújított egy tiptop kis montit, nem utolsó sorban extra dolgokkal felszerelve, enyhe célzásként, hogy innentől nem lesz elhanyagolható a kétkerekű. Amennyire korábban odáig voltam a férfivázas és férfi nyerges bicikliért, annyira kezdett ez a váz kényelmetlenné válni, mert fájt tőle a hátam, a nyakam, a csuklóm.
Ezért a régi jó montit egy még régebbi, de új ruhába öltöztetett svájci bicikli váltotta fel. Gyönyörű, női vázas, arany színű, egy igazi klasszikus és habár öreg róka nem vén róka, minden évben egy kisebb túra előtt komoly ráncfelvarrást kellett rajta végezni, új nyereg, új fék, új kerék... aztán idén megszületett az elhatározás megveszem én magam az új biciklimet.
Bele is kezdtem a keresésben, ami azért nem egyszerű, mert rengeteg szép bicikli van és kiváló felszereléssekkel, de bizony borsos áron mérik a kétkerekűket. Kerestem kutattam, kiállításon voltam, katalógusokat nyálaztam, már ki is választottam kettőt, gondoltam már csak néhány nap és megálmodom az igazit. Így is történt és végül egy harmadik mellett döntöttem... és milyen jól tettem.
Mindazonáltal, hogy profi módon felszerelt, könnyű tekerni, női vázas, időt álló fékek, dinamók, váltók vannak rajta, még ráadásul gyönyörű is.
És akkor ilyen felvezető után lássunk néhány képet is Róla.

Klasszikus fekete fehér, elegáns, kecses... és hogy milyen vele utazni...?
Még a legmeredekebb domb is könnyed emelkedőnek tűnik, még a hideg szembe szél is lágyan simogat, és csak pörög forog a kerék, csak haladunk előre, csak én és a biciklim.

Isten, áldd meg a magyart...

Néhány hete különös zajokra lettem figyelmes, melyek egyenesen a szekrényből jöttek. Mintha vállfák koccantak volna egymáshoz, cipősarkak csattogtak és szoknyák, kabátok lágy suhogása volt hallható. Ezek az érdekes hangok pár napja, egészen pontosan szombat óta eltűntek. Hosszas gondolkodás után rájöttem: Hát persze, hiszent újra itt a báli szezon. Alig egy éve, lázas készülődés folyt a bécsi mulatságra, a Szent István bálra és hogy a táncos cipőnket felélesszük a szekrény mélyén szunnyadó álmából, idén is vígan jártuk a csárdást.

Ezúttal BiG és drága rokonok és barátok társaságban múlattuk az időt a budai egyházközségek bálján, melyet idén a nagycsaládosok támogatására rendeztek meg. A zimankós és fagyos idő ellenére szép számmal gyűltünk össze az egyik budai gimnázium aulájában és élveztük kedves programok színes palettáját, a zenekar igazi jó zenével szolgált. Ez a bál egészen más volt mint tavalyi, míg a Szent István bálon a bécsi elit és a közleti személyiségek apraja nagyja vonult fel tollas, habos, babos abroncsos ruhákban, ez a bál a több száz bálozó ellenére sokkal meghittebb, emberközelibb volt. A hangulat és a zene nagyon jó volt és a legszebb pillanat, ami egyeseket elriasztott ettől a remek estétől az éjféli közös ima.

A lámpák hiretlen elaludtak és csak a kezünkben pislákoló mécsesek árasztottak fényt. Domi atya kedves és bizakodó szavai után közösen elénekeltük a himnuszt, a pápai himnuszt és a székely himnuszt. Körbe néztem, volt aki mosolygott rám, volt akinek arcán a fájdalmas szólamok ritmusára könny gördült végig az arcán. Csak néhány perc volt, megható, megindító és csodálatos.

Ámen.

Lassan és félénken újra kezébe vette a zenekar a hangszert és folytatódott a mulatság. Mindössze egy este volt, nem törődtünk a gonddal, bajokkal, önfeledten tapostuk egymás lábát, prögtünk, forogtunk, vidáman jártuk a táncunkat, és valóban a cipőm szinte magától járta a saját táncát.

Hóhelyzet-jelentés

Pjulcsy egy korábbi gondolatmenetét folytatva, de legalábbis általa elindítva, miszerint az egész hozzáállás kérdése, örülhetünk a hirtelen leesett hómennyiségnek vagy bosszankodhatunk is rajta, persze attól jobb nem lesz. Úgy vélem ennek az igazán téli időjárásnak az örvendetes ténye nem korhoz, vagy egyénhez, sokkal inkább helyzethez, napszakhoz kötött. Így például én magam nagyon tudok mosolyogni a hófehérbe öltözött kertünk láttán, egészen addig, amíg észre nem veszem, hogy nem csak a szomszéd ház tetejére, a kerítés peremére vagy a lépcsőnkre ült rá közel 20 cm hó, hanem az kisautónk is eggyé vált a szikrázóan fehér udvarral. Ez olyankor, amikor a munkából való előkéséhez csak a kocsi jelenthette volna a ments várat nem mutat szívderítő látványt. Van bizony olyan is, amikor a reptéren a felszállásra várakozók érdeklődő tekintettel böngészik, mikor startol végre a járatuk és amikor már az izgalomtól kipirulva rohannak egyik kaputól a másikig és azt remélik "talán most végre beszállunk" és talán el is indulunk, vörös villogó felirat jelenik meg a kivetítőn: TÖRÖLVE. A kétségbeesett utazó pedig hirtelen felocsúdásból azt sem tudja merre induljon, kit kérdezzen. Végül a reményt vesztett utasok szomorúan kullognak a kijárat felé, lassan vánszorog mögöttük a bőrönd, húzná vissza őket, de minek, a reptéren csak a kávézókban zavartalan a kiszolgálás. Az ember üveges tekintettel bámul ki a vonat vagy a taxi ablakán, ami a kiindulóponthoz viszi vissza. A szerencsésebbek újra hazaérkeznek, ahol a meleg családi kör várja, egyesek viszont pont ettől a melegséges fogadtatástól estek így el. Így tehát nálunk együtt ebédelt a család, és már csak mosolygunk a édesanyám és nővére terminálos beszámolóján. Az a szegény német lány pedig, aki végig sírta a reptérről visszatartó vonatutat, mert nem jutott haza, remélem, hogy mihamarabb hazai földön landol szerencsésen, épségben és családi ölelésben.

...És csak mert minden rosszban van valami jó, már alig várom, hogy holnap délelőtt végigszánkázzák a hófödte dimben-dombon, és nincs is kellemesebb és hangulatosabb, mint hátradőlve a meleg lakásból figyelni a hatalmas pelyheket egy békebeli saját készítésű tejbegríz és egy zamatos forralt bor társaságában. Közben pedig persze szörfözni az interneten és jéééééé, új blogokat felderíteni. Most vettem észre, hogy kedves barátnőm Eszti is az internetes naplóírásra adta a fejét, és még nagyobb öröm, hogy ekkora ösztönző erővel bírtam. Fogadjátok Őt is szeretettel, legyen kint verőfényes napsütés, zuhogó eső, vagy fagyos zimankó!
Hajrá Eszti!!!

...Prágába

...múlt pénteken elrepültünk Prágába.

Néhány évvel ezelőtt drága barátnőmmel édes kettesben gondoltunk egyet, vonatra szálltunk és meg sem álltunk a cseh fővárosig. A kedves kis utcákon, gyönyörű épületek közt tett andalító séta és az ízletes barna sör annyira lenyűgözött, hogy azt reméltem, ide minél hamarabb visszatérek még.
Néhány évvel öregebben és bölcsebben eljött hát az idő és hatod magammal, köztük az én Herzallerliebstemmel és a Balatoni turizmus gyöngyszemeivel repülőre ültem és a felhőket átszelve újra ott voltam a százarcú Prágában.

Ez az a város, amit igazán nem lehet elmesélni, mert látni, csodálni, érezni, élvezni kell.
Persze a képek valamelyest kárpótolják azokat az utazáskedvelőket, akik régen vagy még sohasem voltak Prágában, de ezek sem adják vissza a város kedves, varázslatos hangulatát.
Így, hogy három napon keresztül zuhogott a hó még szebb volt, olyan volt mint egy meseváros. Habár ez az idő megnehezítette a menetelést, a jó öreg Becherovka minden alkalommal életet lehelt a fagytól elgémberedett végtagjainkba. Így, feszes tempóban ugyan, de szinte minden olyan látnivalót kipipáltunk, amit a Prágába látogatónak meg kell tekintenie.

A száztornyú Prágának nevezett város az utóbbi időben méltán vált a nemzetközi turizmus egyik lengépszerűbb célpontjává. Hosszabb rövidebb idő alatt gyakorlatilag minden fontos nevezetességet el lehet érni, miközben városrészről városrészre bandukol az idegen. Az Óváros, az Orloj, a Tyn templom, a Károly híd, a Várnegyed a Kisoldal, az Újváros rész, a Vencel tér, csak néhány dolog (a teljesség igénye nélkül) amiknek megtekintése már már kötelező.
Nagyjából mi is ezen az útvonalon haladtunk.

Addig addig róttuk első nap a havas utcákat míg végül kilyukadtunk az Óváros főterén.

Másnap aztán a szűnni nem akaró hóesésben átkeltünk a Károly hídon és a Kisoldalon felemelkedve elfoglaltuk az egész Várat.

Az egész napos menetelés után igazi cseh kocsma hangulatban volt részünk, Prága egyik leghíresebb sörfőzdéjében, az Ú Flekúban "pihentünk", ahol az ízletes knédlit és a cseh barna sör zamatát élveztük.

Utolsó napra maradt az Újváros rész főtere, a Vencel tér, érintőlegesen ugyan, de néhány pillanat erejéig a híres cseh festő Mucha múzeumába is betértünk, végül a régi városház tornyából csodáltuk a hófehérbe burkolózott várost.

Az igazi téli időnek köszönhetően a hazatérés kissé nehézkesen alakult, mert a nagy havazás miatt lezárták a repteret, így csak jó két óra késéssel tudott a kifutó pályára becsúszni a gép.

A hosszú és viszontagságos éjszakai hazatérés után könnyed fáradsággal pillanatok alatt mély álomba zuhantam. Prága ezúttal is felejthetetlen élményt nyújtott, amiből úgy érzem sohasem elég, mert ez a város annyi kincset rejt magában, amennyit elképzelni is nehéz.

... és hogy visszatérek-e még oda?

Egészen biztosan!!!

Ünnepek utáni gondolatok

Ha visszapörgethetnénk az időt, akkor csak azért kérném, hogy újra, mondjuk december 23. legyen, hogy a karácsonyi jókívánságaim messze földre eljuttathassam, hogy leírhassam milyen gyönyörű az első karácsonyfánk az új lakásban, hogy mennyire gyönyörűek a fények, hogy szenteste meghitt családi légkört semmi sem tudja felülmúlni. De nem hagynám el megemlíteni karácsony első napját sem, amikor a nagy család, közel 45 fő egyszerre zengi karácsonyi fényáradatban a Mennyből az angyalt, vagy a vidéki karácsonyozást a "kis űrhajós" vidám és boldog mosolygásával. Aztán ott volt egy hét éves ünnepelt, aki megilletődve várta, hogy gyertyafújás közben valami igazán szépet kívánhasson. Aztán alig, hogy felocsúdtunk a bejglis, halászleves, krumplisalátás mámoros illatokból már visított is az újévi malac, durrant a pezsgő és becsúsztunk a újra egy újabb évbe.

Mivel azonban nincs ilyen idő-visszapörgető szerkezetem csak remélni tudom, hogy mindenki legalább annyira békésen, boldogan, meghitten ünnepelt, mint amennyire szerettem volna kívánni.

Túl tehát a morzsa-partykon, lassan kifogy a mélyhűtőbe passzírozott karácsonyi menü is, elfogyott az utolsó üveg szilveszteri pezsgő, megettük a virsliket nagy lendülettel és lelkesedéssel belevetettük magunkat a 2010-es évbe, s hogy ez a nagy schwung minél tovább tartson, múlt pénteken elrepültünk...