Az idegen a városban

Miért pont most, miért pont erről... nem tudom megmagyarázni, egy bölcs barátom szerint nem is kell mindig mindent megmagyarázni. Így a magyarázkodás végtelen hálójába-gabalyodás helyett csakúgy belekezdek...

A hétvégén néhány napra Bécsbe látogattunk Herzallerliebstemmel. Illetve az odautat külön tettük meg, mert én hamarabb leléphettem a városból.
Valójában semmilyen euforikus érzés nem kerített hatalmába egészen a pakolás pillanatáig amikor azon kaptam mag, hogy kétségbeesve dobálom be a bőröndbe a ruhákat, aztán dobálom ki, majd újra be és megint ki és a hajdani rutin szerű bepakolás helyett izgatott, kissé ingerült állapot már kellett volna, hogy sejtessen valamit kiruccanásom kimeneteléről, de én csak szorgosan dobálóztam tovább.
Vártuk a vonatot, ugyanaz a hang, ugyanazok a járatok, megállók...
...befut a railjet, leülök, elhelyezkedem, kinézek és élvezem a napfényt. Három óra ráhangolódás következik, eközben belemélyedek a könyvembe. Bő két óra múlva teszem csak le az olvasnivalót szertartás szerűen a telefonom pittyegésére , ami jelezte, hogy nincs elég tere, hogy jelet fogjon, tehát már osztrák földön járunk.
Bambulok kifelé a szürkületbe. Már csak néhány perc és megjelennek a fények. A város fényei... és ekkor belém nyilall egy furcsa érzés, nem megmagyarázható.

Leszálltam a vonatról, minden ismerős és mégis idegen. Kicsit remegett kezem lábam, egy pillanatra megálltam a peronon, beleszippantottam a levegőbe, hirtelen könny szökött a szemembe, mintha az egész város átölelt volna és azt mondta volna: Isten hozott újra itthon.
Ezek a vegyes érzések kavarogtak bennem körülbelül másfél napig.
Az idő borzasztó volt majdnem végig szakadt. Péntek délután szaladok a kis Plushenkoért (bölcs barátom bölcs gyermeke) a koripályára, Tschibo poharat szorongatva állok a metró közepén, a nagy tolakodásban meglökik a kezem, a forró ital végig szalad a pulcsimon, s mint a vert hadak hagyom el a tett színhelyét óriási folttal a hasamon. Akkor világossá vált minden, idegen vagyok a városban, már csak egy idegen.
Idegen, egy külföldi, egy turista, így aztán szemrebbenés nélkül vettem elő a fényképezőgépem, mert tetszett az épület és holnap már nem látom, mert most csak átutazóban vagyok.

Az esős szombatot ragyogó napsütéses vasárnap váltotta. Ideális a gyönyörű Belvedere megtekintésére és mivel úgy gondoltam, hogy abban a művészeti élményben, amiben nekem tavaly részem volt, BiG-nek is részesülnie kell. Közösen néztük meg a lehengerlő Klimt alkotást, a Csókot. Abban a pillanatban visszatértek a régi érzések, elállt a lélegzetem, libabőrös lettem tetőtől talpig, szinte sírni tudtam volna.

Végül elvillamosoztunk a szállásunkra, ahol gyorsan összepakoltunk, mert sietni kellett, hiszen indult a vonatunk... HAZA!