Ajándék

Van énnekem egy drága jó Tantim, aki a budai oldal pulzáló közepén lakik, egy egy szintes gangos házban. Az autók tülkölését, a villamos jelzését, az ember áradat folyamatos zsongását egy óriási kapu éles csattanásával hagyjuk a hátunk mögött és már bent is vagyunk a lépcsőházban, ami az épület belső udvarához vezet.
Az udvar, ami hajdanán kiválóan megfelelt teniszpályának is, amit leginkább a házmester ablaka bánt, aztán falat másztunk a számomra akkoriban olyan hatalmasnak tűnő udvari falon, ami mint egy elvarázsolt kastély fonta körbe a kertet.
Az utóbbi időben, mivel már mindannyian felnőttünk, betonnal fedték be a saras földet, így mostanság idemenekítik a ház lakói járművüket, ettől persze gyakorlatilag minden varázsát elvesztette a terület.
Csak egyszer válik újra élvezhetővé az udvar, így karácsony tájt, ugyanis az ünnepek előtt, évek óta a zalai fenyőfák bitorolják az épület belsejét.
Ma, mielőtt kiléptem volna a város forgatagába megállított egy illat, mélyen beleszippantottam, az üde, friss fenyőillat lágyan keveredett a szomszéd pékségből átillanó lágy, lisztes kenyérillattal. Annyira csodálatos érzés volt, hogy valóban megtorpantam egy pillanatra.
Olyan volt, mintha összebeszéltek volna, a fenyők és a kemencék, a kenyerek, a zsemlék és a fenyőgallyak és tüskék, mintha meg akartak volna lepni egy ajándékkal.
Mert ajándék volt, de még milyen. Köszönöm!