De nehéz az iskola táska

... ilyen szép napos délelelőtt. Szóltak a rádióból a keserű sorok. Minden tanév legelső napján ültem a konyhában a kora hajnali rádióműsort hallgatva, még éppen csak szép aranybarnává változott a nap égette orrom és máris elkezdődött az iskola. Annak idején minden ilyen első tanítási nap fájdalmas volt és nehéz, és ha elkezdte játszani ezt a dalt a Kossuth hirtelen szinte reflex-szerű mozdulattal kapcsolat le a power gombot. Azt gondoltam, ennél tragikusabb nem történhet.
Kár hogy akkor még nem jutott eszembe az, hogy de történhet, ha majd felnőtt leszek és belecsöppenek abba a bizonyos NAGY betűsbe.
Tegnap egy hivatalos szervhez rendeltek be egy hivatalos ügyben, ami valószínűleg egy adatommal való visszaélésből fakad. Habár hamar kiderült, hogy nem vagyok érintett az ügyben, maga a procedúra mégis gyötrő volt és idegtépő. Aztán hazafelé a buszon, elgyötörve, kifacsarva, összefagyva, vizesen és fáradtan bele bele hallgattam az iskolások szomorkás hangvételű nyári élménybeszámolójukba, volt aki már az évnyitóról sietett haza, csupa olyan diák, akiknek ma reggel a "Peti áll a ház előtt" nóta nem jelentett túlzott vidámságot.
Az járt a fejembe, ha most megkérdezné valaki, hogy mit szeretnék, átélni minden évben, vagy leglább még egyszer az évnyitó izgalmas, de egyben borzalmas (legalábbis annak idején annak tűnt) és nehéz perceit vagy felnőttként vállalni a felelősségteljes lét minden előnyét és egyben árnyoldalát, akkor köszönöm szépen, hát jöjjön Peti és már az iskolatáska sem tűnik oly nehéznek.

Ma reggel elkezdődött az új tanév... és ha tehetném, hogy újra kisdiák vagyok amit mindenképp magammal vinnék, az érzést, ahogy mostanában tudok örülni az ősznek, ahogy élvezni tudom az illatokat, a színeket, a reggeli csípős időt, a lapos fénnyel izzó indián nyárt. Az augusztus, könnyezve bár de úgyis elmúlt, most már kisírta magát, jöjjön ez a csodás évszak és a szép napos délelőtt.

Az idegen a városban

Miért pont most, miért pont erről... nem tudom megmagyarázni, egy bölcs barátom szerint nem is kell mindig mindent megmagyarázni. Így a magyarázkodás végtelen hálójába-gabalyodás helyett csakúgy belekezdek...

A hétvégén néhány napra Bécsbe látogattunk Herzallerliebstemmel. Illetve az odautat külön tettük meg, mert én hamarabb leléphettem a városból.
Valójában semmilyen euforikus érzés nem kerített hatalmába egészen a pakolás pillanatáig amikor azon kaptam mag, hogy kétségbeesve dobálom be a bőröndbe a ruhákat, aztán dobálom ki, majd újra be és megint ki és a hajdani rutin szerű bepakolás helyett izgatott, kissé ingerült állapot már kellett volna, hogy sejtessen valamit kiruccanásom kimeneteléről, de én csak szorgosan dobálóztam tovább.
Vártuk a vonatot, ugyanaz a hang, ugyanazok a járatok, megállók...
...befut a railjet, leülök, elhelyezkedem, kinézek és élvezem a napfényt. Három óra ráhangolódás következik, eközben belemélyedek a könyvembe. Bő két óra múlva teszem csak le az olvasnivalót szertartás szerűen a telefonom pittyegésére , ami jelezte, hogy nincs elég tere, hogy jelet fogjon, tehát már osztrák földön járunk.
Bambulok kifelé a szürkületbe. Már csak néhány perc és megjelennek a fények. A város fényei... és ekkor belém nyilall egy furcsa érzés, nem megmagyarázható.

Leszálltam a vonatról, minden ismerős és mégis idegen. Kicsit remegett kezem lábam, egy pillanatra megálltam a peronon, beleszippantottam a levegőbe, hirtelen könny szökött a szemembe, mintha az egész város átölelt volna és azt mondta volna: Isten hozott újra itthon.
Ezek a vegyes érzések kavarogtak bennem körülbelül másfél napig.
Az idő borzasztó volt majdnem végig szakadt. Péntek délután szaladok a kis Plushenkoért (bölcs barátom bölcs gyermeke) a koripályára, Tschibo poharat szorongatva állok a metró közepén, a nagy tolakodásban meglökik a kezem, a forró ital végig szalad a pulcsimon, s mint a vert hadak hagyom el a tett színhelyét óriási folttal a hasamon. Akkor világossá vált minden, idegen vagyok a városban, már csak egy idegen.
Idegen, egy külföldi, egy turista, így aztán szemrebbenés nélkül vettem elő a fényképezőgépem, mert tetszett az épület és holnap már nem látom, mert most csak átutazóban vagyok.

Az esős szombatot ragyogó napsütéses vasárnap váltotta. Ideális a gyönyörű Belvedere megtekintésére és mivel úgy gondoltam, hogy abban a művészeti élményben, amiben nekem tavaly részem volt, BiG-nek is részesülnie kell. Közösen néztük meg a lehengerlő Klimt alkotást, a Csókot. Abban a pillanatban visszatértek a régi érzések, elállt a lélegzetem, libabőrös lettem tetőtől talpig, szinte sírni tudtam volna.

Végül elvillamosoztunk a szállásunkra, ahol gyorsan összepakoltunk, mert sietni kellett, hiszen indult a vonatunk... HAZA!