Néhány hete különös zajokra lettem figyelmes, melyek egyenesen a szekrényből jöttek. Mintha vállfák koccantak volna egymáshoz, cipősarkak csattogtak és szoknyák, kabátok lágy suhogása volt hallható. Ezek az érdekes hangok pár napja, egészen pontosan szombat óta eltűntek. Hosszas gondolkodás után rájöttem: Hát persze, hiszent újra itt a báli szezon. Alig egy éve, lázas készülődés folyt a bécsi mulatságra, a Szent István bálra és hogy a táncos cipőnket felélesszük a szekrény mélyén szunnyadó álmából, idén is vígan jártuk a csárdást.
Ezúttal BiG és drága rokonok és barátok társaságban múlattuk az időt a budai egyházközségek bálján, melyet idén a nagycsaládosok támogatására rendeztek meg. A zimankós és fagyos idő ellenére szép számmal gyűltünk össze az egyik budai gimnázium aulájában és élveztük kedves programok színes palettáját, a zenekar igazi jó zenével szolgált. Ez a bál egészen más volt mint tavalyi, míg a Szent István bálon a bécsi elit és a közleti személyiségek apraja nagyja vonult fel tollas, habos, babos abroncsos ruhákban, ez a bál a több száz bálozó ellenére sokkal meghittebb, emberközelibb volt. A hangulat és a zene nagyon jó volt és a legszebb pillanat, ami egyeseket elriasztott ettől a remek estétől az éjféli közös ima.
A lámpák hiretlen elaludtak és csak a kezünkben pislákoló mécsesek árasztottak fényt. Domi atya kedves és bizakodó szavai után közösen elénekeltük a himnuszt, a pápai himnuszt és a székely himnuszt. Körbe néztem, volt aki mosolygott rám, volt akinek arcán a fájdalmas szólamok ritmusára könny gördült végig az arcán. Csak néhány perc volt, megható, megindító és csodálatos.
Ámen.
Lassan és félénken újra kezébe vette a zenekar a hangszert és folytatódott a mulatság. Mindössze egy este volt, nem törődtünk a gonddal, bajokkal, önfeledten tapostuk egymás lábát, prögtünk, forogtunk, vidáman jártuk a táncunkat, és valóban a cipőm szinte magától járta a saját táncát.
