Állati történet

Mindig is nagyon szerettem az állatos történeteket, a Rút kiskacsát, Vackort és imádtam a plüss álatokat, sokáig egy hatalmas jeges medve mellett szorongtam éjjelente, csak amikor már úgy érztem kezd összemenni az ágy, akkor vettem fájdalmas búcsút állandó hálótársamtól. Aztán volt, hogy egy-egy komolyabb megmérettetés alkalmával ellkísért és a táskámból figyelt az ezüst színű Béla nyuszi.

A legnagyobb öröm mégis akkor volt, mikor olyan állat került hozzám, aki jött utánam, akivel "beszélgetni" lehetett, aki éhes volt vagy szomjas. Így került hozzánk a belvárosi forgatag kellős közepére, Hápi Sápi, a kiskacsa. Mivel nem a megszokott körülmények között nevelkedett a csipogó szárnyas, eltávozása sem volt mindennapinak mondható. Hápi Sápi nagyszerűen futott, de csak parkettán, és társaival ellentétben a kedvenc eledele a főt tészta volt. Végül meg kellett válni tőle, vidékre vittük, mégiscsak ott lesz a legjobb helye - gondoltuk, ahol mint útobb kiderült beleesett az itatóba, mert amit egy hétköznapi kacsától elvárunk, hogy tudjon, azt ő pont nem tudott, úszni.

Néhány évvel később anyukám engedett állandó kérlelésemnek és beleegyezett a teknősbékába. El is ballagtunk a kisállatkereskedébe és egy apró, több színben pompázó, össze-vissza "sörényes" tengerimalaccal távoztunk. Így került hozzánk Lulu és hét teljes évig ébresztett visítozó hangon, jelezte saláta utáni vágyát, esténként pedig együtt nézte velünk a Dallast. Amikor ő jobblétre szenderült, apukám határozottan kinyilvánította a további állattartással kapcsolatos nézeteit, ezért csak jó pár év elteltével került újra élőlény a házhorz és az sem a szűlőihez, merthogy enyhe célzásként is értendő, Herzallerliebstem aranyhalakat kapott tőlem. Habár állítólag ezek az állatok strapabíróak, mi azt hiszem annyira szerettük volna, hogy egészségesek legyenek, hogy ezt már ők sem élték túl. Erre mondják, hogy megöli a szeretetével?

Úgy gondoltuk, önszántunkból ide állat nem kerül.

Magunk sem hittük volna, főleg édesapám nem, hogy a macskáknál szinte havonta bekövetkező "balesetből" kerül hozzánk vagy inkább hozzájuk egy újabb házi kedvenc. De a tenyérnyi fekete-fehér "gumicicának" senki sem tudott ellenállni, így került drága jó szüleimhez egy újabb házi kedvenc, a MACSKA. Csaknem két éve éldegél Cinóber az én lányos szobámban, olykor megédesíti édesanyám mindennapjait, néha bosszús perceket okoz neki.

Továbbra is tartottam magam "az önszántamból itt állat nem lesz" kijelentésemhez, így kaptam tavaly születésnapomra két teknőst a kedves "bandánk"tól.

Mivel Pupákékat tavalyi évre BiGemmel együtt itt hagytam és én távolabbi városba költöztem, ezért a kis páncélosok közelebbi kapcsolatba inkább vele kerültek.

Még jó darabig tartottam magam álláspontomhoz... egészen mostanáig.

Sosem voltam macska párti, csak amióta Cinóber (Hana) hozzánk került. Azóta viszont különleges , új szemszögből vizsgálom magam és a négylábú kapcsolatát. Sokáig gondolkodtam, jó lenne-e magammal vinni egy olyan állatot, amelyik köztudottan helyhez szokott, akinek van saját zúga, saját fája, sarka és olyan szerető nevelői, akiknél a legjobb helyen van, drága szüleimnél. Ezért döntöttünk úgy, közösen a hites urammal, szűlői figyelmeztetés és intelem ellenére, hogy magunkhoz veszünk egy kiscicát. Fel hát a világhálóra, ahol rengeteg helyesbbnél helyesebb kisállat vár gondoskodó gazdira, mi pedig így találtunk RÁ.

Tudom, hogy majd megnő, tudom, hogy néha bosszús leszek tőle, de azt gondolom, alapvetően rengeteg mindenre meg is tanít majd, tudom, hogy komoly fába vágtuk a fejszénket, de nem tudom, tudok-e majd annyi szeretet adni neki, amennyit a Másik cica kapott, lehetek-e jó gazdája, sikerül-e megtanítom dolgokra, milyen lesz az ÉN cicám.

Amit viszont már most biztosan tudok, imádtam Vackort, a nagy jegesmedvét és a szürke Béla nyuszit, de egyik sem szerzett annyi vidám pillanatot a sok sok év alatt, mint amennyit ez a kis "szőrmók" egy este alatt.