Az egész Paul Ankával kezdődött, az első egyedüli estém Bécsben. A hatalmas filmvászonról a sármos, az elegáns, az örök ifjú, a swing ünnepelt sztárja mosolygott és csak kérlelte Dianat, hogy maradjon mellette, én pedig ültem lent a vászon előtt az őszes hajú rajongói táborban és próbáltam elképzelni az elkövetkező évemet, én mint a bécsi lány, miként fogok helytállni, vajon milyen lesz egy év múlva újra Paul Ankával.
A második estére is jól emlékszem, már akkor a búcsú fájdalmas érzése kerített hatalmába és akkor még nem sejtettem, hogy ez, az egy év múlva feltörő ,a város iránt kialakult hiányérzetem előrevetítése. Csak sétáltam a Grabenen egyedül, a lágy kora őszi szél a kibomló hajtincseimet az arcomba fújta, és egy magányos csellista játszotta a "Time to say goodby-t", akkor, ott ,az utca zaját nem lehetett hallani, csak a szívbemarkoló akkordokat, hirtelen könnybe lábadt a szemem.
Szeptember 8. Az első munkanapom. Izgatott voltam, eufórikus hangulatban szürcsöltem a kávémat. Aztán elfoglaltam a helyem, mosolyogva és nagyon félénken bemutatkoztam a kollégáknak, próbáltam a tekintetekből leszűrni, hogy vajon ki mit gondol, de bizonyára a szakmai kimértségből adódóan, inkább diplomatikus mosoly mögé rejtett üdvözlő, Isten hozott, sok sikert (igazából semmitmondó) szavakat kaptam.
Elkezdődött a mese a bécsi erdőből és mert minden kezdet nehéz, az első néhány nap pokoli volt. Nem találtam a helyem, hiába volt saját székem, asztalom, lakásom... nem éreztem a magaménak, hiába ébredtem szomorúan, sohasem kaptam egy igazi mosolyt. A legszebb pillanatok az őszi napfényben értek a Ringen, vagy a múzeumokban, ott pihentem ki a magány és zárkózottság kínzó perceit. Olyankor örültem a színeknek, az illatoknak, a művészetnek, Klimtnek és reméltem, hogy azért még vannak érzéseim. A legjobban mindig a Budapestre hazaérkezést vártam, és azt hogy várnak. A legszörnyűbb pedig mindig a Bécsbe hazaérkezés volt, itt sosem vártak.
Aztán volt itt minden, vasutas sztrájk, cupp-parádék, majd beköszöntött a tél, újabb illatok, újabb fények, puncs-mámor, hóesés és magány...
Majd, úgy február környékén betört az életembe egy szövetséges, felrázott, felkavart és seprűnyélbe énekelte, hogy "I was born to love you"! Elkezdtem élni, látni, csodálni, megcsodálni, ismerkedni és felismerni Bécset és saját magamat.
Rájöttem, hogy a zárt közösséget is be lehet törni, és meg lehet nyitni, aminek persze megvan a maga hátránya, mert mint mindenütt, itt is azonnali céltáblát szolgáltat az ember a rossz indulatú pletykáknak, de kellő odafigyeléssel ezeket kordában lehet tartani, vagy egyszerűen csak nem kell róla tudomást venni.
Így szép lassan kinyílt előttem mindenki, voltak éjszakába nyúló pingpong partyk, volt spontán lánybúcsúm (a spontán "félhivatalos" esküvőm előtt), volt hajnalig tartó borozgatás és tequilázás, aztán jött a nyár. Izzasztó kánikula, a rokokó kályha és a hatalmas festmények helyett jól jött volna egy hűsítő medence, vagy a modern kor hangulatát idéző légkondicionáló berendezés. Végül még rátettünk egy lapáttal és a szerb-magyar vízilabda meccset bámultuk a képernyő előtt a legnagyobb forróságban. Aztán táncoltunk a Volksgartenben, sütkéreztünk a Kahlenbergen, élveztük a kilátást a Riesenradról, sikítottunk a Praterben és énekeltük Paul Ankával a My wayt a bowle-mámoros éjszakában...
Borús nap volt, hűvös és ködös, sírt a város, ott hagytam...
Így nem mehetek el, így nem, csak még egyszer, csak még egyszer utoljára... így kaptam egy jutalomjátékot egy ráadást.
Néhány nappal később a hajnali fényben végül elbúcsúztam Bécstől és mosolyogtam, ezúttal ott vártak és itt nem...
Ez volt az utolsó walzer, az utolsó tánc... túléltük?
Túl.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése