Bicikli sztori

Ha egészen vissza akarok nyúlni a kezdetekig, akkor minden a kis kék műanyag motorral kezdődött, még alig, hogy kezdeti lépéseket megtettem máris robogtam a kismotoron. Aztán szépen nőttem növekedtem és kicsinynek bizonyult a kis robogó ezért kaptam egy három kerekű biciklit, amivel annak rendje s módja szerint, mint minden városi hatalmas karikákat írtam le a szoba kellős közepén. Nem is kellett nekem más, vígan kanyarogtam fent a 3. emeleten ha esett ha fújt.
Az első "komoly" két kerekűmet drága jó unokanővéremtől örököltem. Kezdeti időszakban persze zörögtek mellettem a pótkerekek, aztán egy gyönyörű napsütéses délutánon apukám úgy döntött, itt az ideje, hogy megtanuljak egyensúlyozni., úgyhogy leszerelte a pótkerekeket Persze kevésbé magabiztosan pattantam a kis tömött kerekű járgányra, először édesapa a hátamat támasztva tolt, aztán meglódult a lábam, éreztem, hogy így nem lehet baj és mosolyogva figyeltem, hogy apuka meddig tudja tartani velem a tempót és én egyre gyorsabban hajtottam, hogy szinte rádőltem a kis kormányra, csak hajtottam, hajtottam és mosolyogva, szinte kárörvendve oldalra néztem, vártam, édesapa kínjában mosolygó, lihegő arcát, de nem volt mellettem senki. Hirtelen megálltam, megfordultam és jó pár méterrel lemaradva álltak szüleim a boldogságtól könnyezve.
Onnantól aztán sokáig le sem lehetett szedni a kisbicikliről, egészen addig, amíg már a térdeim a füleimet verdesték. Ekkor megkaptam életem első igazi nagy felnőtt cangáját, egy narancssárgás pirosas színben játszó igazi kemping biciklit. Ezzel róttuk évekig unokanővérkémmel (aki egy kék Csepelt koptatott akkoriban) Somogyország dombjait, volt, hogy fagyival a kezünkben az árokban landoltunk, volt, hogy nagyokat estünk, de imádtuk.
Majd egyszer csak betört a Montain bike őrület. Eleinte, amennyire lehetett előre döntöttük kemping bicaj kormányát, hogy ugyanabban a pózban ülhessünk nyeregbe, mint a "nagyok". Aztán az egyik szülinapomon választhattam, mivel akkoriban tört be a CD lejátszó is, a szüleim megkérdezték mit szeretnék, magnót vagy biciklit. Természetesen egy percig nem gondolkoztam, és rögtön a drótszamár mellett döntöttem. Így kaptam meg életem első igazi nagy kerekű, sebességváltós, "előrehajlós" montiját. Hogy ne kelljen egyedül bringáznom, unokatesóm és apukám is beújított egyet, onnantól aztán szűnni nem akaró lelkesedéssel szeltük keresztül kasul a budapesti forgalmat vagy a vidéki tájat. Voltak életszakaszok, amikor mégiscsak kicsit alábbhagyott a buzgalom és hónapokig porosodott a bicaj a sufni sarkában.
Néhány évvel ezelőtt "hitvesi" kötelességből is újra értelmet nyert a drótszamár, mert az én BiG-em és az ő egyik legkedvencebb pajtása nagy biciklisek voltak kisgyermek koruk óta. Herzallerliebstem nagyvárosba költözését azzal tette még élvezetesebbé, hogy beújított egy tiptop kis montit, nem utolsó sorban extra dolgokkal felszerelve, enyhe célzásként, hogy innentől nem lesz elhanyagolható a kétkerekű. Amennyire korábban odáig voltam a férfivázas és férfi nyerges bicikliért, annyira kezdett ez a váz kényelmetlenné válni, mert fájt tőle a hátam, a nyakam, a csuklóm.
Ezért a régi jó montit egy még régebbi, de új ruhába öltöztetett svájci bicikli váltotta fel. Gyönyörű, női vázas, arany színű, egy igazi klasszikus és habár öreg róka nem vén róka, minden évben egy kisebb túra előtt komoly ráncfelvarrást kellett rajta végezni, új nyereg, új fék, új kerék... aztán idén megszületett az elhatározás megveszem én magam az új biciklimet.
Bele is kezdtem a keresésben, ami azért nem egyszerű, mert rengeteg szép bicikli van és kiváló felszereléssekkel, de bizony borsos áron mérik a kétkerekűket. Kerestem kutattam, kiállításon voltam, katalógusokat nyálaztam, már ki is választottam kettőt, gondoltam már csak néhány nap és megálmodom az igazit. Így is történt és végül egy harmadik mellett döntöttem... és milyen jól tettem.
Mindazonáltal, hogy profi módon felszerelt, könnyű tekerni, női vázas, időt álló fékek, dinamók, váltók vannak rajta, még ráadásul gyönyörű is.
És akkor ilyen felvezető után lássunk néhány képet is Róla.

Klasszikus fekete fehér, elegáns, kecses... és hogy milyen vele utazni...?
Még a legmeredekebb domb is könnyed emelkedőnek tűnik, még a hideg szembe szél is lágyan simogat, és csak pörög forog a kerék, csak haladunk előre, csak én és a biciklim.

Isten, áldd meg a magyart...

Néhány hete különös zajokra lettem figyelmes, melyek egyenesen a szekrényből jöttek. Mintha vállfák koccantak volna egymáshoz, cipősarkak csattogtak és szoknyák, kabátok lágy suhogása volt hallható. Ezek az érdekes hangok pár napja, egészen pontosan szombat óta eltűntek. Hosszas gondolkodás után rájöttem: Hát persze, hiszent újra itt a báli szezon. Alig egy éve, lázas készülődés folyt a bécsi mulatságra, a Szent István bálra és hogy a táncos cipőnket felélesszük a szekrény mélyén szunnyadó álmából, idén is vígan jártuk a csárdást.

Ezúttal BiG és drága rokonok és barátok társaságban múlattuk az időt a budai egyházközségek bálján, melyet idén a nagycsaládosok támogatására rendeztek meg. A zimankós és fagyos idő ellenére szép számmal gyűltünk össze az egyik budai gimnázium aulájában és élveztük kedves programok színes palettáját, a zenekar igazi jó zenével szolgált. Ez a bál egészen más volt mint tavalyi, míg a Szent István bálon a bécsi elit és a közleti személyiségek apraja nagyja vonult fel tollas, habos, babos abroncsos ruhákban, ez a bál a több száz bálozó ellenére sokkal meghittebb, emberközelibb volt. A hangulat és a zene nagyon jó volt és a legszebb pillanat, ami egyeseket elriasztott ettől a remek estétől az éjféli közös ima.

A lámpák hiretlen elaludtak és csak a kezünkben pislákoló mécsesek árasztottak fényt. Domi atya kedves és bizakodó szavai után közösen elénekeltük a himnuszt, a pápai himnuszt és a székely himnuszt. Körbe néztem, volt aki mosolygott rám, volt akinek arcán a fájdalmas szólamok ritmusára könny gördült végig az arcán. Csak néhány perc volt, megható, megindító és csodálatos.

Ámen.

Lassan és félénken újra kezébe vette a zenekar a hangszert és folytatódott a mulatság. Mindössze egy este volt, nem törődtünk a gonddal, bajokkal, önfeledten tapostuk egymás lábát, prögtünk, forogtunk, vidáman jártuk a táncunkat, és valóban a cipőm szinte magától járta a saját táncát.

Hóhelyzet-jelentés

Pjulcsy egy korábbi gondolatmenetét folytatva, de legalábbis általa elindítva, miszerint az egész hozzáállás kérdése, örülhetünk a hirtelen leesett hómennyiségnek vagy bosszankodhatunk is rajta, persze attól jobb nem lesz. Úgy vélem ennek az igazán téli időjárásnak az örvendetes ténye nem korhoz, vagy egyénhez, sokkal inkább helyzethez, napszakhoz kötött. Így például én magam nagyon tudok mosolyogni a hófehérbe öltözött kertünk láttán, egészen addig, amíg észre nem veszem, hogy nem csak a szomszéd ház tetejére, a kerítés peremére vagy a lépcsőnkre ült rá közel 20 cm hó, hanem az kisautónk is eggyé vált a szikrázóan fehér udvarral. Ez olyankor, amikor a munkából való előkéséhez csak a kocsi jelenthette volna a ments várat nem mutat szívderítő látványt. Van bizony olyan is, amikor a reptéren a felszállásra várakozók érdeklődő tekintettel böngészik, mikor startol végre a járatuk és amikor már az izgalomtól kipirulva rohannak egyik kaputól a másikig és azt remélik "talán most végre beszállunk" és talán el is indulunk, vörös villogó felirat jelenik meg a kivetítőn: TÖRÖLVE. A kétségbeesett utazó pedig hirtelen felocsúdásból azt sem tudja merre induljon, kit kérdezzen. Végül a reményt vesztett utasok szomorúan kullognak a kijárat felé, lassan vánszorog mögöttük a bőrönd, húzná vissza őket, de minek, a reptéren csak a kávézókban zavartalan a kiszolgálás. Az ember üveges tekintettel bámul ki a vonat vagy a taxi ablakán, ami a kiindulóponthoz viszi vissza. A szerencsésebbek újra hazaérkeznek, ahol a meleg családi kör várja, egyesek viszont pont ettől a melegséges fogadtatástól estek így el. Így tehát nálunk együtt ebédelt a család, és már csak mosolygunk a édesanyám és nővére terminálos beszámolóján. Az a szegény német lány pedig, aki végig sírta a reptérről visszatartó vonatutat, mert nem jutott haza, remélem, hogy mihamarabb hazai földön landol szerencsésen, épségben és családi ölelésben.

...És csak mert minden rosszban van valami jó, már alig várom, hogy holnap délelőtt végigszánkázzák a hófödte dimben-dombon, és nincs is kellemesebb és hangulatosabb, mint hátradőlve a meleg lakásból figyelni a hatalmas pelyheket egy békebeli saját készítésű tejbegríz és egy zamatos forralt bor társaságában. Közben pedig persze szörfözni az interneten és jéééééé, új blogokat felderíteni. Most vettem észre, hogy kedves barátnőm Eszti is az internetes naplóírásra adta a fejét, és még nagyobb öröm, hogy ekkora ösztönző erővel bírtam. Fogadjátok Őt is szeretettel, legyen kint verőfényes napsütés, zuhogó eső, vagy fagyos zimankó!
Hajrá Eszti!!!

...Prágába

...múlt pénteken elrepültünk Prágába.

Néhány évvel ezelőtt drága barátnőmmel édes kettesben gondoltunk egyet, vonatra szálltunk és meg sem álltunk a cseh fővárosig. A kedves kis utcákon, gyönyörű épületek közt tett andalító séta és az ízletes barna sör annyira lenyűgözött, hogy azt reméltem, ide minél hamarabb visszatérek még.
Néhány évvel öregebben és bölcsebben eljött hát az idő és hatod magammal, köztük az én Herzallerliebstemmel és a Balatoni turizmus gyöngyszemeivel repülőre ültem és a felhőket átszelve újra ott voltam a százarcú Prágában.

Ez az a város, amit igazán nem lehet elmesélni, mert látni, csodálni, érezni, élvezni kell.
Persze a képek valamelyest kárpótolják azokat az utazáskedvelőket, akik régen vagy még sohasem voltak Prágában, de ezek sem adják vissza a város kedves, varázslatos hangulatát.
Így, hogy három napon keresztül zuhogott a hó még szebb volt, olyan volt mint egy meseváros. Habár ez az idő megnehezítette a menetelést, a jó öreg Becherovka minden alkalommal életet lehelt a fagytól elgémberedett végtagjainkba. Így, feszes tempóban ugyan, de szinte minden olyan látnivalót kipipáltunk, amit a Prágába látogatónak meg kell tekintenie.

A száztornyú Prágának nevezett város az utóbbi időben méltán vált a nemzetközi turizmus egyik lengépszerűbb célpontjává. Hosszabb rövidebb idő alatt gyakorlatilag minden fontos nevezetességet el lehet érni, miközben városrészről városrészre bandukol az idegen. Az Óváros, az Orloj, a Tyn templom, a Károly híd, a Várnegyed a Kisoldal, az Újváros rész, a Vencel tér, csak néhány dolog (a teljesség igénye nélkül) amiknek megtekintése már már kötelező.
Nagyjából mi is ezen az útvonalon haladtunk.

Addig addig róttuk első nap a havas utcákat míg végül kilyukadtunk az Óváros főterén.

Másnap aztán a szűnni nem akaró hóesésben átkeltünk a Károly hídon és a Kisoldalon felemelkedve elfoglaltuk az egész Várat.

Az egész napos menetelés után igazi cseh kocsma hangulatban volt részünk, Prága egyik leghíresebb sörfőzdéjében, az Ú Flekúban "pihentünk", ahol az ízletes knédlit és a cseh barna sör zamatát élveztük.

Utolsó napra maradt az Újváros rész főtere, a Vencel tér, érintőlegesen ugyan, de néhány pillanat erejéig a híres cseh festő Mucha múzeumába is betértünk, végül a régi városház tornyából csodáltuk a hófehérbe burkolózott várost.

Az igazi téli időnek köszönhetően a hazatérés kissé nehézkesen alakult, mert a nagy havazás miatt lezárták a repteret, így csak jó két óra késéssel tudott a kifutó pályára becsúszni a gép.

A hosszú és viszontagságos éjszakai hazatérés után könnyed fáradsággal pillanatok alatt mély álomba zuhantam. Prága ezúttal is felejthetetlen élményt nyújtott, amiből úgy érzem sohasem elég, mert ez a város annyi kincset rejt magában, amennyit elképzelni is nehéz.

... és hogy visszatérek-e még oda?

Egészen biztosan!!!

Ünnepek utáni gondolatok

Ha visszapörgethetnénk az időt, akkor csak azért kérném, hogy újra, mondjuk december 23. legyen, hogy a karácsonyi jókívánságaim messze földre eljuttathassam, hogy leírhassam milyen gyönyörű az első karácsonyfánk az új lakásban, hogy mennyire gyönyörűek a fények, hogy szenteste meghitt családi légkört semmi sem tudja felülmúlni. De nem hagynám el megemlíteni karácsony első napját sem, amikor a nagy család, közel 45 fő egyszerre zengi karácsonyi fényáradatban a Mennyből az angyalt, vagy a vidéki karácsonyozást a "kis űrhajós" vidám és boldog mosolygásával. Aztán ott volt egy hét éves ünnepelt, aki megilletődve várta, hogy gyertyafújás közben valami igazán szépet kívánhasson. Aztán alig, hogy felocsúdtunk a bejglis, halászleves, krumplisalátás mámoros illatokból már visított is az újévi malac, durrant a pezsgő és becsúsztunk a újra egy újabb évbe.

Mivel azonban nincs ilyen idő-visszapörgető szerkezetem csak remélni tudom, hogy mindenki legalább annyira békésen, boldogan, meghitten ünnepelt, mint amennyire szerettem volna kívánni.

Túl tehát a morzsa-partykon, lassan kifogy a mélyhűtőbe passzírozott karácsonyi menü is, elfogyott az utolsó üveg szilveszteri pezsgő, megettük a virsliket nagy lendülettel és lelkesedéssel belevetettük magunkat a 2010-es évbe, s hogy ez a nagy schwung minél tovább tartson, múlt pénteken elrepültünk...

Állati történet

Mindig is nagyon szerettem az állatos történeteket, a Rút kiskacsát, Vackort és imádtam a plüss álatokat, sokáig egy hatalmas jeges medve mellett szorongtam éjjelente, csak amikor már úgy érztem kezd összemenni az ágy, akkor vettem fájdalmas búcsút állandó hálótársamtól. Aztán volt, hogy egy-egy komolyabb megmérettetés alkalmával ellkísért és a táskámból figyelt az ezüst színű Béla nyuszi.

A legnagyobb öröm mégis akkor volt, mikor olyan állat került hozzám, aki jött utánam, akivel "beszélgetni" lehetett, aki éhes volt vagy szomjas. Így került hozzánk a belvárosi forgatag kellős közepére, Hápi Sápi, a kiskacsa. Mivel nem a megszokott körülmények között nevelkedett a csipogó szárnyas, eltávozása sem volt mindennapinak mondható. Hápi Sápi nagyszerűen futott, de csak parkettán, és társaival ellentétben a kedvenc eledele a főt tészta volt. Végül meg kellett válni tőle, vidékre vittük, mégiscsak ott lesz a legjobb helye - gondoltuk, ahol mint útobb kiderült beleesett az itatóba, mert amit egy hétköznapi kacsától elvárunk, hogy tudjon, azt ő pont nem tudott, úszni.

Néhány évvel később anyukám engedett állandó kérlelésemnek és beleegyezett a teknősbékába. El is ballagtunk a kisállatkereskedébe és egy apró, több színben pompázó, össze-vissza "sörényes" tengerimalaccal távoztunk. Így került hozzánk Lulu és hét teljes évig ébresztett visítozó hangon, jelezte saláta utáni vágyát, esténként pedig együtt nézte velünk a Dallast. Amikor ő jobblétre szenderült, apukám határozottan kinyilvánította a további állattartással kapcsolatos nézeteit, ezért csak jó pár év elteltével került újra élőlény a házhorz és az sem a szűlőihez, merthogy enyhe célzásként is értendő, Herzallerliebstem aranyhalakat kapott tőlem. Habár állítólag ezek az állatok strapabíróak, mi azt hiszem annyira szerettük volna, hogy egészségesek legyenek, hogy ezt már ők sem élték túl. Erre mondják, hogy megöli a szeretetével?

Úgy gondoltuk, önszántunkból ide állat nem kerül.

Magunk sem hittük volna, főleg édesapám nem, hogy a macskáknál szinte havonta bekövetkező "balesetből" kerül hozzánk vagy inkább hozzájuk egy újabb házi kedvenc. De a tenyérnyi fekete-fehér "gumicicának" senki sem tudott ellenállni, így került drága jó szüleimhez egy újabb házi kedvenc, a MACSKA. Csaknem két éve éldegél Cinóber az én lányos szobámban, olykor megédesíti édesanyám mindennapjait, néha bosszús perceket okoz neki.

Továbbra is tartottam magam "az önszántamból itt állat nem lesz" kijelentésemhez, így kaptam tavaly születésnapomra két teknőst a kedves "bandánk"tól.

Mivel Pupákékat tavalyi évre BiGemmel együtt itt hagytam és én távolabbi városba költöztem, ezért a kis páncélosok közelebbi kapcsolatba inkább vele kerültek.

Még jó darabig tartottam magam álláspontomhoz... egészen mostanáig.

Sosem voltam macska párti, csak amióta Cinóber (Hana) hozzánk került. Azóta viszont különleges , új szemszögből vizsgálom magam és a négylábú kapcsolatát. Sokáig gondolkodtam, jó lenne-e magammal vinni egy olyan állatot, amelyik köztudottan helyhez szokott, akinek van saját zúga, saját fája, sarka és olyan szerető nevelői, akiknél a legjobb helyen van, drága szüleimnél. Ezért döntöttünk úgy, közösen a hites urammal, szűlői figyelmeztetés és intelem ellenére, hogy magunkhoz veszünk egy kiscicát. Fel hát a világhálóra, ahol rengeteg helyesbbnél helyesebb kisállat vár gondoskodó gazdira, mi pedig így találtunk RÁ.

Tudom, hogy majd megnő, tudom, hogy néha bosszús leszek tőle, de azt gondolom, alapvetően rengeteg mindenre meg is tanít majd, tudom, hogy komoly fába vágtuk a fejszénket, de nem tudom, tudok-e majd annyi szeretet adni neki, amennyit a Másik cica kapott, lehetek-e jó gazdája, sikerül-e megtanítom dolgokra, milyen lesz az ÉN cicám.

Amit viszont már most biztosan tudok, imádtam Vackort, a nagy jegesmedvét és a szürke Béla nyuszit, de egyik sem szerzett annyi vidám pillanatot a sok sok év alatt, mint amennyit ez a kis "szőrmók" egy este alatt.

Furcsa szokás

Legútobbi bejegyzésemben csak egy mondat erejéig említettem meg ezt a perverz, izgalmas, nem túl etikus szokásomat, a kukkolást. Mielőtt a kedves olvasó dőbbent, csodálkozó arckifejezéssel tovább navigálna az oldalról, el kell áruljam, hogy kiváncsiságom tárgya semmilyen erkölcsi akadályba nem ütközik, amit ugyanis imádok megbámulni, azok a fények, lámpák, gyetyák, amik hangulatot varázsolnak egy várorésznek, otthonnak, ami köré leül egy család, hogy nyugodtan vacsorázzanak és beszélgessenek, vagy ami mellett a hajnali nap első sugarait várhatjuk. A szokásban ott a szemtelenség, hogy a legjobban a lakásokba szeretek bebámulni, ahol hangulatosan pislákos egy-egy kislámpa, vagy állólámpa, olvasó vagy íróasztal. Szeretem ilyenkor a karácsonyi díszkiválgítoskat, a giccsparádékat. A legjobb hajtóerő ilyenkor ünnepek előtt az ágyból való kikászálódáshoz az, amikor a sötétben gyorsan felkapcslolom az apró égőket és élvezem kávészürcsülgetés közben feldíszített lakás hangulatát.

Magam sem értem ezt a különleges és furcsa szokást, talán magyarázhatnám a néha túláradó kiváncsiságommal, de akkor az egész lakás érdekelne, a függöny, a díszítés, a család, mit csinálnak, mit esznek. Engem azonban csak a lámpa vonz, a fénye és az a néhány, talán egy vagy fél méter se, ami körülötte látszik.

Van egy lámpán.

Amikor Herzallerliebstemmel robogunk a munkába, még alig látunk ki az álmos szemeink mögül, hideg, szürke, párás időben haladunk monoton tempóban. Néha állunk a dugóban, de van egy útszakasz, ahol sohasem kell lassítani, elmegyünk egy épület előtt, aminek az első emeletén egy lakásban az ablaktól nem messze áll egy egyszerű állólámpa. Nem szép, semmi különleges nincs benne, de a hangulata egyszerűen lenyűgöző, nyugodt, békés, szinte érzem a könyvek illatát, amik körbe veszik (legalábbis ennyi látszik kürülötte). Mindig keresem a szememmel az ablakot, ahol minden reggel vár rám ez a lámpa.

Mondtam is hites férjemnek a minap, amikor újra elhagytuk azt az ablakot.

"Itt az én lámpám."