Búcsú a falaktól

Ennek a bejegyzésnek valójában már hetekkel ezelőtt meg kellett volna születnie. Tulajdonképpen el is kezdtem és a fejemben pedig már számtalan verzió íródott és talán az elméleti változatok szebbek és jobbak, mégis most ez kerül ki a "nagyérdemű" elé, ezért szeressük ezt a legjobban.

A téma, a központi szereplője az elkövetkező két posztnak pedig nem más, mint az OTTHON, s hogy miért is...

Tulajdonképpen az egész bő másfél évvel ezelőtt kezdődött, amikor is drága jó felmenőim elhatároztak, hogy ők már pedig elköltöznek.
A helyzet komolyságát pedig az is jelezte, hogy több ingatlan portálon is közzé tették a szigorúan őrzött kis birodalmukat. Nagy lendülettel jelentkezett is az első kíváncsiskodó. Kissé ijedten mutogatták körbe a lakás minden kis zugát, félve attól, hogy hamarosan fedél nélkül találják magukat, aztán amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment is a látogató, s vele együtt csökkent a lelkesedés is. Az elhatározással továbbra sem volt baj, azonban a gazdasági válság az ingatlan piacot kis híján letarolta, így be kellett vetni néhány kifejezetten lakáseladással foglalkozó cég segítségét.
Pár hónapnyi várakozás után újra elkezdtek csordogálni az érdeklődök. Az ingatlanosok biztató szavai eleinte mindannyiunkra jó hatással voltak. Aztán amikor már többedik alkalommal búcsúztattuk a "tuti vevőt", aki aztán sohasem jelentkezett, lakásmenedzsereink jobbnak látták csendben elhúzni a csíkot a tett színhelyéről.

Közel három hónapja, aztán megtört a jég. Ott állt ő, az igazi, a valódi, a tuti, jött, látott és lecsapott. A hosszú hónapok óta húzódó, az ingatlanosok ártárgyalásain folytatott ádáz küzdelmeknek egy szempillantás alatt vége lett. A szerződés megköttetett.
A karácsonyi csomagok el-, a költözést segítő dobozok pedig előkerültek és csak gyűltek, gyűltek.
Nem volt könnyű, de hogy is lehetett volna, amikor minden egyes kép, könyv, bútor közel fél évszázadnyi emléket rejt magában.
A szoba egyre tágasabb lett, a csomag egyre több, a kétségbeesés pedig egyre nagyobb.
Aztán mindennek helye lett, egy dobozban, egy zacskóban, egy távoli házban.

Végül ott álltak ők, a falak, én pedig velük szemben.
Körbenéztem, láttam magam, ahogy a három kerekű biciklimmel karikázom a szoba közepén, ahogy nyaranta lógtam az ablakban, névnapi zsúrjaimat, a karácsonyokat az égig érő fával, forogtam körbe, körbe, könnybe lábadt a szemem.
Elbúcsúztam minden faltól, ablaktól, a parkettától és megköszöntem nekik az emlékeimet, azokat, amiket kaptam, amiknek nem maradt doboz... nem is baj, hiszen azok a legjobb helyen vannak. A szívemben.

Jöjjön hát most néhány kép, a költözés pillanatáról és egy régi polgári lakás hattyúdala, egy otthoné, melynek falait ott hagytuk, de az emlékeit és az otthon melegét magunkkal hoztuk.

Az úton

... néha elesünk. Felállni nehéz, de az akadályok azért vannak, hogy leküzdjük őket, hogy tanuljunk a kudarcból, hogy erősödjünk.
Csak arccal előre, vissza már nem kell nézni, mert amit magunkba szívtunk, azt már visszük magunkkal... és ha néha úgy tűnik nehéz, erőtlenül vergődünk csak, a segítség mindig ott van.

Nekem sokat segít az út folytatásban egy bölcs szót, mint például Simon András gondolatai. Idézetei a küzdelemről, a türelemről, hitről, Istenről, a közös bennünk: a szeretet.

A szenvedésről négy bekezdésben elmélkedik.

"(I) A szenvedés a bölcsesség előszobája

(II) A szenvedés a bölcs számára út az élet anatómiájának megismeréséhez (...)

(III) A maradandó értékeket általában nem könnyed eleganciával hozza létre az ember, hanem megszenved értük. Ugyanakkor egyetlen teljesítményt sem az minősít, hogy milyen szenvedés árán született, hanem az, hogy mennyire hasznos, vagyis mennyi szeretetet szabadít fel.

(IV) A szenvedés - vagy helyesebben: az elszenvedés képessége - minden szeretet alapja. Úgy is mondhatnánk, hogy a szeretet külső megnyilvánulásainak szilárd tartást adó "láthatatalan szerkezet". Enélkül az erős váz nélkül a szeretet cselekedetei csak fedezet nélküli látványos gesztusok lennének. (...)

/Simon András: Szeretetközelben/

2011

Nem vagyok híve az újévi fogadalmaknak és így egy hónap távlatában már kár is lenne bármiről fogadkozni.
Vannak terveim, céljaim, álmaim, vágyaim.
Elindultam az úton, hogy mindezeket valóra váltsam, elérjem, beteljesítsem.
Csak haladok előre.

... és hogy a jó úton haladok-e? Azt csak a jó ég tudja:)

De ez benne az izgalmas!!!!!

Ünnep után ünnep előtt

"Ha az ünnep elérkezik, akkor ünnepelj egészen.

(...)

Az ünnepet nemcsak a naptárban írják piros betűkkel. Nézd a régieket, milyen áhítatosan, milyen feltétlenül, milyen körülményesen, mennyi vad örömmel ünnepeltek!

Az ünnep a különbözés. Az ünnep a mély és varázsos rendhagyás. Az ünnep legyen ünnepies. Legyen benne tánc, virág, fiatal nők, válogatott étkek, vérpezsdítő és feledkezést nyújtó italok. S mindenekfölött legyen benne valami a régi rendtartásból, a hetedik napból, a megszakításból, a teljes kikapcsolásból, legyen benne áhítat és föltétlenség.

Az ünnep az élet rangja, felsőbb értelme. Készülj föl reá, testben és lélekben.

S nemcsak a naptárnak van piros betűs napja. Az élet elhoz másféle, láthatatlan ünnepeket is. Ilyenkor felejts el mindent, figyelj az ünnepre."

/Márai Sándor: Füves könyv/

Ajándék

Van énnekem egy drága jó Tantim, aki a budai oldal pulzáló közepén lakik, egy egy szintes gangos házban. Az autók tülkölését, a villamos jelzését, az ember áradat folyamatos zsongását egy óriási kapu éles csattanásával hagyjuk a hátunk mögött és már bent is vagyunk a lépcsőházban, ami az épület belső udvarához vezet.
Az udvar, ami hajdanán kiválóan megfelelt teniszpályának is, amit leginkább a házmester ablaka bánt, aztán falat másztunk a számomra akkoriban olyan hatalmasnak tűnő udvari falon, ami mint egy elvarázsolt kastély fonta körbe a kertet.
Az utóbbi időben, mivel már mindannyian felnőttünk, betonnal fedték be a saras földet, így mostanság idemenekítik a ház lakói járművüket, ettől persze gyakorlatilag minden varázsát elvesztette a terület.
Csak egyszer válik újra élvezhetővé az udvar, így karácsony tájt, ugyanis az ünnepek előtt, évek óta a zalai fenyőfák bitorolják az épület belsejét.
Ma, mielőtt kiléptem volna a város forgatagába megállított egy illat, mélyen beleszippantottam, az üde, friss fenyőillat lágyan keveredett a szomszéd pékségből átillanó lágy, lisztes kenyérillattal. Annyira csodálatos érzés volt, hogy valóban megtorpantam egy pillanatra.
Olyan volt, mintha összebeszéltek volna, a fenyők és a kemencék, a kenyerek, a zsemlék és a fenyőgallyak és tüskék, mintha meg akartak volna lepni egy ajándékkal.
Mert ajándék volt, de még milyen. Köszönöm!

MEGCSINÁLTUK!!!!!!

... és bevallom, elképesztő büszkeséggel tölt el.
Büszke vagyok arra az öt emberre is, akik olykor embert próbáló szakaszokon a megállás nélkül szakadó esőben tekert magáért és a csapatért. Egymást buzdítva hajtottuk a pedált közel 210 km-en keresztül hol pocsék időben hol a szépséges őszi fényben.
Büszke vagyok a drótszamaramra, amit az én Herzallerliebstem újított fel, a bicaj ami már már veteránnak számít, ami kicsit recseg is néha, kicsit ropog is, a váltó sem mindig úgy működik ahogy kell, a sárhányó is a kerekeket metszi kicsit, de soha sem hagyott még cserben és és rendületlenül gurult alattam és amikor az én lábaim már rég feladták a küzdelmet, ő akkor is csak menetelt előre.
Büszke vagyok arra is, hogy legyőztem saját magamat és teljesítettem (igaz két nap alatt) az elérhetetlennek tűnő távot.
Az idő persze közel sem volt kegyes hozzánk az elején.

Aztán az idő megjavult, a biciklim viszont megsérült.

Hála Istennek sikerült orvosolni az óriási tüske okozta károkat és folytathattuk utunkat.

Így értük körbe két keréken két nap alatt a magyar tengert.

És hogy vállalkoznék-e rá újból...?

De nehéz az iskola táska

... ilyen szép napos délelelőtt. Szóltak a rádióból a keserű sorok. Minden tanév legelső napján ültem a konyhában a kora hajnali rádióműsort hallgatva, még éppen csak szép aranybarnává változott a nap égette orrom és máris elkezdődött az iskola. Annak idején minden ilyen első tanítási nap fájdalmas volt és nehéz, és ha elkezdte játszani ezt a dalt a Kossuth hirtelen szinte reflex-szerű mozdulattal kapcsolat le a power gombot. Azt gondoltam, ennél tragikusabb nem történhet.
Kár hogy akkor még nem jutott eszembe az, hogy de történhet, ha majd felnőtt leszek és belecsöppenek abba a bizonyos NAGY betűsbe.
Tegnap egy hivatalos szervhez rendeltek be egy hivatalos ügyben, ami valószínűleg egy adatommal való visszaélésből fakad. Habár hamar kiderült, hogy nem vagyok érintett az ügyben, maga a procedúra mégis gyötrő volt és idegtépő. Aztán hazafelé a buszon, elgyötörve, kifacsarva, összefagyva, vizesen és fáradtan bele bele hallgattam az iskolások szomorkás hangvételű nyári élménybeszámolójukba, volt aki már az évnyitóról sietett haza, csupa olyan diák, akiknek ma reggel a "Peti áll a ház előtt" nóta nem jelentett túlzott vidámságot.
Az járt a fejembe, ha most megkérdezné valaki, hogy mit szeretnék, átélni minden évben, vagy leglább még egyszer az évnyitó izgalmas, de egyben borzalmas (legalábbis annak idején annak tűnt) és nehéz perceit vagy felnőttként vállalni a felelősségteljes lét minden előnyét és egyben árnyoldalát, akkor köszönöm szépen, hát jöjjön Peti és már az iskolatáska sem tűnik oly nehéznek.

Ma reggel elkezdődött az új tanév... és ha tehetném, hogy újra kisdiák vagyok amit mindenképp magammal vinnék, az érzést, ahogy mostanában tudok örülni az ősznek, ahogy élvezni tudom az illatokat, a színeket, a reggeli csípős időt, a lapos fénnyel izzó indián nyárt. Az augusztus, könnyezve bár de úgyis elmúlt, most már kisírta magát, jöjjön ez a csodás évszak és a szép napos délelőtt.