Csak mert a világ így kerek...

Emma Zsófia 2012.02.19.:)

Sikerült!

Magam sem tudom miért húztam halasztottam eddig. Pató Pál úr módjára, mindig odébb toltam, mondván "ejj ráérünk arra még". Közben napjában hányszor hallottam néha csípős néha szimplán csak kérdő megjegyzéséket, hogy nem akarok-e véletlenül neki állni.

Pedig az előző olyan simán ment, sokáig tartott is a lendület, aztán egyre csak fogyott, de nem múlt el nap, hogy ne jutott volna eszembe és ólómkőként nehezedett a lelkemre a nyomás, a félbehagyottság a befejezetlenség érzése.

Aztán ősszel eljött a pillanat, megérett a gondolat és megszületett az első mondat, amit követett a második, a harmadik. Kész lett egy oldal, kettő, három, tíz... Közben jó néhány akadály gördült elém, ami, talán ha korábban kezdem azt mondatja velem adjam fel. De most sem a körülmények, de a terveim és álmaim sem engedték, hogy megálljak, én meg csak haladtam előre, törtem az útat és kopácsoltam a klaviatúrát.

Aztán magam sem hittem el, hogy elkészült. Gyönyörű bőrkötésben várta, hogy bemutassam a nagyérdeműnek (jelen esetben a tanároknak).

Közben egy másik is erre a sorsra várt, én pedig elzárkózva a nagyvilágtól, csak néha néha elbújva a csigaházból hajtottam hajtottam, míg elkészült egy újabb remekmű.

Ezektől elbúcsúsztam és megnyugodva készültem az ünnepekre, úgy éreztem játszi könnyedséggel veszek minden akadályt. (Persze nem volt ez idén ennyire egyszerű, annak ellenére, hogy végül minden jól sült el.)

Aztán elérkezett az új év és a behívóm... az államvizsgákra. Még most is görcsbe rándul a gyomrom, ahogy leírom, pedig a jelen írás főszereplői már a múltté.

A két időpont (mert hogy ketté szedték) pedig irtózatos gyorsasággal csapott le rám.

Felöltöttem hát a szerencse hozó ingem (mert kedves jó barátnak tavaly februárban is sikert hozott) és nekivágtam, illetve vágtunk a nagy kalandnak. Forgólódtunk éjszakákon át, görnyedtem tanácstalanul oldalak felett és szórtam az imákat mindenfelé. És az Úr bizony meghallgatott.

Mert tegnap sikeresen leállamvizsgáztam a másik szakomon is (ill. két szakos volt) és így végleg búcsút mondtam az egyetemi éveknek és annak a nyomásnak, ami az elmúlt pár évben még rám nehezedett. (A jelenleg még lábaimra nehezedő teher pedig édes és várakozással teli)

És a pillanat, amikor édesapámmal hazafelé az autóban, éppen a ház előtt megszólalt az én egyik kedvenc dalom, Henry Mancinitől a Moon river. A nap kellemesen besütött az autó ablakán, csak ültünk az álló autóban és merengve bámultam magam elé.

Mert ha másra nem is, de erre a pillanatra örökké emlékezni fogok.

És hogy most mire készülök, a legszebb dologra a világon, magára az ÉLETRE!!!!

Várakozás

A várakozás életünkben mindenkor egy különös, izgalmas időszakot jelent. Az én türelmetlen, hebrencs természetemnek néha kifejezetten gyötrelmesen lassúnak tűnik, azonban ez az az időszak, ami megtanít a türelmre, felkészülésre testben és lélekben. Az élet tudja, hogy igenis szükség van erre az időre, az advent időszaka szép és örömteli. Régen alig vártam, hogy elérkezzen karácsony napja, hogy láthassam a gyönyörű karácsonyfát, hogy valóban megkapta-e a levelemet a Jézuska, amiben egy mozgólépcsős barbie házat kértem, hogy falhassam a könyveket, amikre hónapok óta vártam.

Ma már nagyobb türelemmel várok, még nagyobb dolgokra. Ma már kifejezetten szeretem és élvezem a várakozás perceit, szeretek benne lenni, átélni, megélni minden pillanatát. Sőt szeretek más várakozási időszakában is részt venni, esküvői ruhát nézni, frizurát próbálni.

A karácsony előtti hetekben, feldíszíteni a lakást, előkészíteni a gyertyákat, minden hétvégén meggyújtani egyet és elmerengeni, hogy az elmúlt héten sikerült a várakozási időt hasznosan tölteni.

Várakozni türelemmel, felkészült testtel és lélekkel a kisded érkezésére, nincs is ennél szebb. Talán csak az a perc, pillanat, amikor ez a várakozás megajándékoz minket a beteljesüléssel.

Ezúton kívánok minden kedves ismerősömnek, rokonomnak, olvasómnak, erre járónak

áldott, békés, szép karácsonyt és örömteli, boldog új évet!

Itt van az ősz...

"Itt van sz ősz, itt van újra

S szép mint mindig énnekem.

Tudja Isten, hogy mi okból

Szeretem? de szeretem.

/Petőfi/

Talán azért, mert a nap már nem éget, hanem lágyan simogat, vagy azért mert a reggel csípősségben olyan jó még egy percet a takaró alatt melegedni, vagy mert a fák újra pompás színkavalkádba öltöznek vagy mert közelednek a gyertyafényes reggelek és esték na és hogy az olyan földi jót is számításba vegyük, hogy csökken a pollenkoncentrátum a levegőben és bátran nyakunkba vehetjük a szép őszi erdőt.

Vagy mindezekete együttvéve egyszerűen csak szeretem.

Flórák, faunák, gyökerek és emlékek

Néhány hete a vidéki kis kertünk hatalmas orgonái mellől kiástam három csihatagot (somogyiasan az orgona mellett növekedő vadhajtások) és elültettem a saját kertemben, hogy napról napra élvezhessem a növény fejlődését, majd évről évre gyönyörködhessek a látványban és illatban. Rengeteg vizet kapnak, hogy erőt nyerjenek, néha meg is simogatom a levelüket, hogy hamar magukhoz térjenek és elkezdhessék az új életét. Közben sajnáltam őket, mert elszakítottam a gyökerüktől, most küzdök velük, van amelyik túléli és van amelyik nem, bárcsak ideköltöztethettem volna az egész óriási növényt...

Lassan négy hónapja érnek, formálódnak, alkotódnak bennem ezek a gondolatok, érzések az emlékeimről, amelyeket egy régi környék, egy régi lakás, régi hangok, zörejek idéznek fel.
Most pedig már hogy letöröltük arcunkról a búcsú könnyeit, élvezhetjük a tavasz végi virágzást és a nyár elői meleget itt az ideje, hogy szó essen az új kezdetéről.
A kertvárosi lét hátrányának talán csak a nehézkesebb közlekedést, a porcicák gyakori megjelenését és a sarokban tanyázó pókokat tudnám felsorolni. Esetleg, így a nyíló virágok és fák által levegőbe bocsájtott pollenek okozta kellemetlenségeket.
Mindezek azonban eltörpülnek a csend, a kert látványának élvezete, a hosszú séták és pislákoló gyertya mellet, amit a teraszon élvezünk. Nem is beszélve a közelség adta biztonságról. Márciusban egy óriási ajándékot kaptam, el sem tudom mondani mekkorát... a gyökereimet.

Én magam, mint egy ifjú csihatag már néhány éve ebben a családias kerületben vertem gyökeret Herzallerliebstemmel, miközben nagy kínkeservvel viziteltünk az "anya ( és apa) növénynél" a város sűrűjében. Minden egyes látogatást a dugón átverekedés és a parkolóért folytatott ádáz küzdelem előzött meg. Érezhető volt, hogy talaj, a környezet kimerült. Itt viszont egy bőséges, erős, egészséges föld várta őket... én pedig visszakaptam a gyökereimet.
Hogy a kis orgona növendékeim miként élik meg az új környezetet, az új illatokat, zajokat nem tudom, csak azt sajnálom, hogy a nagy növény, ami évekig nevelte és oltalmazta őket nem vehet részt ezekben. Sebaj, majd elmesélem neki.

Ami engem illet, az én oltalmazó ősi flórám és faunám is ezúttal lassabb, óvatosabb mozdulatokkal ereszt rügyet és remélem hamarosan vidáman és nyugodtan virágba borul és büszkén nézik és vigyázzák az én újjászületésemet.

Búcsú a falaktól

Ennek a bejegyzésnek valójában már hetekkel ezelőtt meg kellett volna születnie. Tulajdonképpen el is kezdtem és a fejemben pedig már számtalan verzió íródott és talán az elméleti változatok szebbek és jobbak, mégis most ez kerül ki a "nagyérdemű" elé, ezért szeressük ezt a legjobban.

A téma, a központi szereplője az elkövetkező két posztnak pedig nem más, mint az OTTHON, s hogy miért is...

Tulajdonképpen az egész bő másfél évvel ezelőtt kezdődött, amikor is drága jó felmenőim elhatároztak, hogy ők már pedig elköltöznek.
A helyzet komolyságát pedig az is jelezte, hogy több ingatlan portálon is közzé tették a szigorúan őrzött kis birodalmukat. Nagy lendülettel jelentkezett is az első kíváncsiskodó. Kissé ijedten mutogatták körbe a lakás minden kis zugát, félve attól, hogy hamarosan fedél nélkül találják magukat, aztán amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment is a látogató, s vele együtt csökkent a lelkesedés is. Az elhatározással továbbra sem volt baj, azonban a gazdasági válság az ingatlan piacot kis híján letarolta, így be kellett vetni néhány kifejezetten lakáseladással foglalkozó cég segítségét.
Pár hónapnyi várakozás után újra elkezdtek csordogálni az érdeklődök. Az ingatlanosok biztató szavai eleinte mindannyiunkra jó hatással voltak. Aztán amikor már többedik alkalommal búcsúztattuk a "tuti vevőt", aki aztán sohasem jelentkezett, lakásmenedzsereink jobbnak látták csendben elhúzni a csíkot a tett színhelyéről.

Közel három hónapja, aztán megtört a jég. Ott állt ő, az igazi, a valódi, a tuti, jött, látott és lecsapott. A hosszú hónapok óta húzódó, az ingatlanosok ártárgyalásain folytatott ádáz küzdelmeknek egy szempillantás alatt vége lett. A szerződés megköttetett.
A karácsonyi csomagok el-, a költözést segítő dobozok pedig előkerültek és csak gyűltek, gyűltek.
Nem volt könnyű, de hogy is lehetett volna, amikor minden egyes kép, könyv, bútor közel fél évszázadnyi emléket rejt magában.
A szoba egyre tágasabb lett, a csomag egyre több, a kétségbeesés pedig egyre nagyobb.
Aztán mindennek helye lett, egy dobozban, egy zacskóban, egy távoli házban.

Végül ott álltak ők, a falak, én pedig velük szemben.
Körbenéztem, láttam magam, ahogy a három kerekű biciklimmel karikázom a szoba közepén, ahogy nyaranta lógtam az ablakban, névnapi zsúrjaimat, a karácsonyokat az égig érő fával, forogtam körbe, körbe, könnybe lábadt a szemem.
Elbúcsúztam minden faltól, ablaktól, a parkettától és megköszöntem nekik az emlékeimet, azokat, amiket kaptam, amiknek nem maradt doboz... nem is baj, hiszen azok a legjobb helyen vannak. A szívemben.

Jöjjön hát most néhány kép, a költözés pillanatáról és egy régi polgári lakás hattyúdala, egy otthoné, melynek falait ott hagytuk, de az emlékeit és az otthon melegét magunkkal hoztuk.

Az úton

... néha elesünk. Felállni nehéz, de az akadályok azért vannak, hogy leküzdjük őket, hogy tanuljunk a kudarcból, hogy erősödjünk.
Csak arccal előre, vissza már nem kell nézni, mert amit magunkba szívtunk, azt már visszük magunkkal... és ha néha úgy tűnik nehéz, erőtlenül vergődünk csak, a segítség mindig ott van.

Nekem sokat segít az út folytatásban egy bölcs szót, mint például Simon András gondolatai. Idézetei a küzdelemről, a türelemről, hitről, Istenről, a közös bennünk: a szeretet.

A szenvedésről négy bekezdésben elmélkedik.

"(I) A szenvedés a bölcsesség előszobája

(II) A szenvedés a bölcs számára út az élet anatómiájának megismeréséhez (...)

(III) A maradandó értékeket általában nem könnyed eleganciával hozza létre az ember, hanem megszenved értük. Ugyanakkor egyetlen teljesítményt sem az minősít, hogy milyen szenvedés árán született, hanem az, hogy mennyire hasznos, vagyis mennyi szeretetet szabadít fel.

(IV) A szenvedés - vagy helyesebben: az elszenvedés képessége - minden szeretet alapja. Úgy is mondhatnánk, hogy a szeretet külső megnyilvánulásainak szilárd tartást adó "láthatatalan szerkezet". Enélkül az erős váz nélkül a szeretet cselekedetei csak fedezet nélküli látványos gesztusok lennének. (...)

/Simon András: Szeretetközelben/