Ez a nap más...

Lám lám szaladunk, idemegyünk, odamegyünk, kicsit ringatunk, sokat kerekitünk, nőnek a tincsek, egy fogé két fog, rágó fog, szemfog, felállunk, elindulunk, kocsizunk, robogunk, nyaralunk, izzadunk, placcsssssss Balatonban fürdeni de jó, csuszdázunk, hintázunk, Örségben nyaralunk. 

Esőben, sárban pocsolyába gumicsizmában vagy anélkül, mocira kalandra fel, meg- megállunk, kutyával haverkodunk. Cica cica, miért szaladsz kétségbeesett tekintettel előlem? 

Lám lám, a világ csodás és gömbölyű, mint anya pocakja:)

Kabát, sapka fel, kedvenc szó a NEM. Lassan és nehezen azért megy az IGEN, avagy anya és a dackorszak. naaaaaaa, de sok a duma, Jóska bácsi fürészel, hej Gyula Buda, recefice bum bum bum.

Őszi mese, nyári mese, tavaszi mese, téli mese, kis karácsony, nagy karácsony áll-e már az én házikóm?

Kicsi hó, szánkózni jó, olvad a hó, pápá hóember.

Hajnal hasad, virrad kicsit, itt nagy nap. Anya apa szeme zizes (vizes), mi ez, mosolyognak, szemük ragyog, boldogok és néznek nagyon.

Ég a gyertya ég, el ne aludjék...pfúúúúúúúúúúú. TAPS

Drága Kislányunk, köszönjük, hogy két éve átélhettük AZT a pillanatot, hogy szülővé váltunk, családdá lettünk. Az Isten éltessen nagyon sokáig, légy mindig boldog, vidám és mosolygós és kísérje utadat örökké a jó Isten vigyázó keze!

Édesapád és Édesanyád

Ma Ünnep van

Ha a mai napról két szót kéne írnom, az lenne, hogy csoda és szeretet. Meg persze számtalan más szó és érzés is eszembe jut és valóban kiegészítem még egy szóval, mert ettől lesz igazán különleges ez a nap, az ünnep. Azért ezek, mert talán ezeknek van a leginkább misztikuma, van bennük felfoghatatlan, leírhatatlan, minenképp jó dolog, a legjobb, különlegesek, mélyek, egy éve pedig mindennap részesülök illetve BIGgel egyetemben  (és nagyszülőkről, nagynénikről, nagybácsikról, unokatestvérekről... nem is beszélve) részesülünk benne. Ennek pedig pont ma egy éve, ezt ünnepeljük ma.

Érdekes, mert annyira emlékszem minden percére annak a napnak (ahogy egy kedves barátom mondta) szinte beleégett a retinámba és ez így is van. Mert pont úgy történt minden mint azt Janikovszky Éva leírta: "...meghallottam, hogy én most már igazán anyuka vagyok, és kislányom van (...) csak annak örültem, hogy végre megszületett és egészséges, és amikor fölsírt, tudtam, hogy csak ő lehet a mi gyerekünk, senki más.

(...) Nehéz lett volna eldönteni, hogy inkább erős és bátor, vagy okos és tehetséges, mert csak azt láttam, hogy gyönyörű. És amikor mellém fektették és azt mondtam neki, hogy édes kislányom, láttam, hogy megérti és ő is szeretné azt mondani, hogy édes anyukám. Persze erre még várnunk kell egy kicsit.

Én az első perctől fogva örültem a lányomnak, csak akkor még nem tudtam, hogy másnak is ekkora öröm, hogy nekem lányom született.

Hogy örült az apja!"

Pontosan így történt egy évvel ezelőtt, csoda született, lehet ez a csoda az anyaság, a szülővé válás, a különleges aggódás, a felelősségtudat felismerésének katartikus élménye, próbálhatjuk mefogalmazni, nekem nem sikerül, csoda ez önamgában úgy ahogy van. És valójában csoda az a szeretet is ami ilyenkor vele születik, mert az is elképzelhetetlen, nem is gondoltam, hogy ilyet érezhet az ember egészen addig a napig. Ma pedig ünnep van, pont ugyanúgy mint egy évvel ezelőtt, a születés ünnepe. Mert ez a kis csoda,  a maga csordultig telt szeretetével, tisztaságával megszületett.

Egy év!!!!! Mennyit változik a világ és mennyit váltuzunk mi magunk is, bizonyos dolgok  pedig maradnak és az ezek állandoságához való viszonyítás,  még jobban felerősíti ezt a fejlődést.

Család vagyunk egy egész éve!

Drága kislányom, a jó Isten áldjon meg és éltessen nagyon sokáig egészségben, szeretetben és vidámságban. Mi mást is kívánhatnék, mint ezt:

"Bármilyen picinyke és törékeny vagy is, senki sem akadályozhat meg abban, hogy szívből mosolyogj, s így - mint Isten kedves virágszála - a Szeretet jó illatát áraszd ebben a kedvetlen világban.

Te magad légy az Isten mosolya!"

/Simon András/

 

 

Ui: Külön ajánlom ezt a bejegyzést Nagypapának, aki egy éve minden nap reménykedve várja, hogy végre írás kerüljön az oldalra. Legyen tehát Neki ez ma még egy plusz ok az ünneplésre, mert ma ÜNNEP van:)

 

Csak mert a világ így kerek...

Emma Zsófia 2012.02.19.:)

Sikerült!

Magam sem tudom miért húztam halasztottam eddig. Pató Pál úr módjára, mindig odébb toltam, mondván "ejj ráérünk arra még". Közben napjában hányszor hallottam néha csípős néha szimplán csak kérdő megjegyzéséket, hogy nem akarok-e véletlenül neki állni.

Pedig az előző olyan simán ment, sokáig tartott is a lendület, aztán egyre csak fogyott, de nem múlt el nap, hogy ne jutott volna eszembe és ólómkőként nehezedett a lelkemre a nyomás, a félbehagyottság a befejezetlenség érzése.

Aztán ősszel eljött a pillanat, megérett a gondolat és megszületett az első mondat, amit követett a második, a harmadik. Kész lett egy oldal, kettő, három, tíz... Közben jó néhány akadály gördült elém, ami, talán ha korábban kezdem azt mondatja velem adjam fel. De most sem a körülmények, de a terveim és álmaim sem engedték, hogy megálljak, én meg csak haladtam előre, törtem az útat és kopácsoltam a klaviatúrát.

Aztán magam sem hittem el, hogy elkészült. Gyönyörű bőrkötésben várta, hogy bemutassam a nagyérdeműnek (jelen esetben a tanároknak).

Közben egy másik is erre a sorsra várt, én pedig elzárkózva a nagyvilágtól, csak néha néha elbújva a csigaházból hajtottam hajtottam, míg elkészült egy újabb remekmű.

Ezektől elbúcsúsztam és megnyugodva készültem az ünnepekre, úgy éreztem játszi könnyedséggel veszek minden akadályt. (Persze nem volt ez idén ennyire egyszerű, annak ellenére, hogy végül minden jól sült el.)

Aztán elérkezett az új év és a behívóm... az államvizsgákra. Még most is görcsbe rándul a gyomrom, ahogy leírom, pedig a jelen írás főszereplői már a múltté.

A két időpont (mert hogy ketté szedték) pedig irtózatos gyorsasággal csapott le rám.

Felöltöttem hát a szerencse hozó ingem (mert kedves jó barátnak tavaly februárban is sikert hozott) és nekivágtam, illetve vágtunk a nagy kalandnak. Forgólódtunk éjszakákon át, görnyedtem tanácstalanul oldalak felett és szórtam az imákat mindenfelé. És az Úr bizony meghallgatott.

Mert tegnap sikeresen leállamvizsgáztam a másik szakomon is (ill. két szakos volt) és így végleg búcsút mondtam az egyetemi éveknek és annak a nyomásnak, ami az elmúlt pár évben még rám nehezedett. (A jelenleg még lábaimra nehezedő teher pedig édes és várakozással teli)

És a pillanat, amikor édesapámmal hazafelé az autóban, éppen a ház előtt megszólalt az én egyik kedvenc dalom, Henry Mancinitől a Moon river. A nap kellemesen besütött az autó ablakán, csak ültünk az álló autóban és merengve bámultam magam elé.

Mert ha másra nem is, de erre a pillanatra örökké emlékezni fogok.

És hogy most mire készülök, a legszebb dologra a világon, magára az ÉLETRE!!!!

Várakozás

A várakozás életünkben mindenkor egy különös, izgalmas időszakot jelent. Az én türelmetlen, hebrencs természetemnek néha kifejezetten gyötrelmesen lassúnak tűnik, azonban ez az az időszak, ami megtanít a türelmre, felkészülésre testben és lélekben. Az élet tudja, hogy igenis szükség van erre az időre, az advent időszaka szép és örömteli. Régen alig vártam, hogy elérkezzen karácsony napja, hogy láthassam a gyönyörű karácsonyfát, hogy valóban megkapta-e a levelemet a Jézuska, amiben egy mozgólépcsős barbie házat kértem, hogy falhassam a könyveket, amikre hónapok óta vártam.

Ma már nagyobb türelemmel várok, még nagyobb dolgokra. Ma már kifejezetten szeretem és élvezem a várakozás perceit, szeretek benne lenni, átélni, megélni minden pillanatát. Sőt szeretek más várakozási időszakában is részt venni, esküvői ruhát nézni, frizurát próbálni.

A karácsony előtti hetekben, feldíszíteni a lakást, előkészíteni a gyertyákat, minden hétvégén meggyújtani egyet és elmerengeni, hogy az elmúlt héten sikerült a várakozási időt hasznosan tölteni.

Várakozni türelemmel, felkészült testtel és lélekkel a kisded érkezésére, nincs is ennél szebb. Talán csak az a perc, pillanat, amikor ez a várakozás megajándékoz minket a beteljesüléssel.

Ezúton kívánok minden kedves ismerősömnek, rokonomnak, olvasómnak, erre járónak

áldott, békés, szép karácsonyt és örömteli, boldog új évet!

Itt van az ősz...

"Itt van sz ősz, itt van újra

S szép mint mindig énnekem.

Tudja Isten, hogy mi okból

Szeretem? de szeretem.

/Petőfi/

Talán azért, mert a nap már nem éget, hanem lágyan simogat, vagy azért mert a reggel csípősségben olyan jó még egy percet a takaró alatt melegedni, vagy mert a fák újra pompás színkavalkádba öltöznek vagy mert közelednek a gyertyafényes reggelek és esték na és hogy az olyan földi jót is számításba vegyük, hogy csökken a pollenkoncentrátum a levegőben és bátran nyakunkba vehetjük a szép őszi erdőt.

Vagy mindezekete együttvéve egyszerűen csak szeretem.

Flórák, faunák, gyökerek és emlékek

Néhány hete a vidéki kis kertünk hatalmas orgonái mellől kiástam három csihatagot (somogyiasan az orgona mellett növekedő vadhajtások) és elültettem a saját kertemben, hogy napról napra élvezhessem a növény fejlődését, majd évről évre gyönyörködhessek a látványban és illatban. Rengeteg vizet kapnak, hogy erőt nyerjenek, néha meg is simogatom a levelüket, hogy hamar magukhoz térjenek és elkezdhessék az új életét. Közben sajnáltam őket, mert elszakítottam a gyökerüktől, most küzdök velük, van amelyik túléli és van amelyik nem, bárcsak ideköltöztethettem volna az egész óriási növényt...

Lassan négy hónapja érnek, formálódnak, alkotódnak bennem ezek a gondolatok, érzések az emlékeimről, amelyeket egy régi környék, egy régi lakás, régi hangok, zörejek idéznek fel.
Most pedig már hogy letöröltük arcunkról a búcsú könnyeit, élvezhetjük a tavasz végi virágzást és a nyár elői meleget itt az ideje, hogy szó essen az új kezdetéről.
A kertvárosi lét hátrányának talán csak a nehézkesebb közlekedést, a porcicák gyakori megjelenését és a sarokban tanyázó pókokat tudnám felsorolni. Esetleg, így a nyíló virágok és fák által levegőbe bocsájtott pollenek okozta kellemetlenségeket.
Mindezek azonban eltörpülnek a csend, a kert látványának élvezete, a hosszú séták és pislákoló gyertya mellet, amit a teraszon élvezünk. Nem is beszélve a közelség adta biztonságról. Márciusban egy óriási ajándékot kaptam, el sem tudom mondani mekkorát... a gyökereimet.

Én magam, mint egy ifjú csihatag már néhány éve ebben a családias kerületben vertem gyökeret Herzallerliebstemmel, miközben nagy kínkeservvel viziteltünk az "anya ( és apa) növénynél" a város sűrűjében. Minden egyes látogatást a dugón átverekedés és a parkolóért folytatott ádáz küzdelem előzött meg. Érezhető volt, hogy talaj, a környezet kimerült. Itt viszont egy bőséges, erős, egészséges föld várta őket... én pedig visszakaptam a gyökereimet.
Hogy a kis orgona növendékeim miként élik meg az új környezetet, az új illatokat, zajokat nem tudom, csak azt sajnálom, hogy a nagy növény, ami évekig nevelte és oltalmazta őket nem vehet részt ezekben. Sebaj, majd elmesélem neki.

Ami engem illet, az én oltalmazó ősi flórám és faunám is ezúttal lassabb, óvatosabb mozdulatokkal ereszt rügyet és remélem hamarosan vidáman és nyugodtan virágba borul és büszkén nézik és vigyázzák az én újjászületésemet.